Skip to main content
  • Gellért Ferenc

Reinkarnáció I.

Bevezetés a reinkarnáció problémakörébe az antropozófia alapján. Mi a reinkarnáció és ki reinkarnálódik? Mi a test, a lélek és a szellem? Mi értelme az újratestesülésnek? Mi haszna van a reinkarnációt elfogadó világképnek?

Sokakban felmerül a kérdés: egyszer élünk vagy többször is? Vannak, akik gyengeségnek tartják, ha valaki azt hiszi, hogy többször is élünk a Földön. Azt gondolják, hogy nyilván azért követik ezt a hitet oly sokan, és azért találták ki ezt az egészet, hogy lelki kapaszkodót nyújtson az elmúlástól szorongó ember számára. Vannak, akik ezt éppolyan önámításnak hiszik, mint azt, ha valaki a halhatatlanságban vagy Istenben hisz. Vélekedhetünk úgy is, hogy az érzékfeletti tényektől való fel nem ismert félelem késztet bizonyos embereket arra, hogy a reinkarnációt, és más tényeket ne fogadjanak el. A legmagasabb létezőben talán valóban csak hinni lehet, mivel közvetlenül nem tapasztalja senki, de vajon az előző életeket, és sokféle lelki, szellemi tényt sem tapasztal senki? Bizony ebben egyre inkább arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy talán mégis tapasztalják egyesek. Nem a többség, – egyelőre – de egyre többen. Vajon ezek igazi és saját élmények, vagy csak az elme működésének csalfa játékai? Gondolhatunk bármit, jelenlegi gondolkodási képességeinkkel nehezen tudunk bármit is biztosan megállapítani erről, amíg mi magunk nem tapasztaljuk.

Tény: vannak emberek, akik előző életekről számolnak be. Ez persze nem bizonyítja, hogy léteznek előző életek. Mindenki ismerhet személyes hiúságból és nagyravágyásból fakadó előző életről szóló leírásokat, amelyek nyilvánvalóan nem igazak. De nem csak ilyen leírások léteznek.

Vajon tudják-e az előző életekről beszámoló emberek, hogyan jutottak ezen élményeikhez? Át tudják-e tekinteni tudatukat? Általában nem. Ezért jó, ha óvatosan járunk el, és nem fogadjuk el minden további nélkül, amit valaki előző életéről elmond. Ez azonban még nem jelenti, hogy nem lehetnek a valóság leírásai.

Az emberiségben mindig léteztek kivételesen zseniális emberek, tanítók, akik szintén tudtak a reinkarnáció létezéséről, mivel ők maguk győződtek meg róla. Én most csupán a 20. században élt Rudolf Steiner tanításaira hagyatkozom, aki nemcsak tapasztalta az ismétlődő megtestesüléseket, de célirányosan és közvetlen, megfigyelni és kutatni is képes volt azokat. Tehát őt nem csupán véletlenszerűen, álomszerűen, érzésszerűen, váratlanul, letompult tudatállapotban érték élmények, hanem teljesen tudatos gondolkodás mellett tapasztalta saját, és mások előző életeinek mozzanatait. Sőt, képes volt kikutatni olyan törvényszerűségeket ezzel kapcsolatban, amelyekkel feltárhatta, hogyan is zajlik az egész folyamat általában, és az egyes individualitásokban. Sőt megadott az előző életek kiderítésére szolgáló gyakorlatokat is, hogy mások is tapasztalhassanak.

A reinkarnáció nézete régóta él az emberiségben. Jelenleg főként hitként jelenik meg, amennyiben az embernek általában nincsenek közvetlen tapasztalatai róla, legfeljebb halvány sejtései, amelyekben 100%-ig nem bízhat senki sem. Igen sokan hiszik, meggyőződésüknek vallják mindennek ellenére, hogy léteznek előző életek. Én is közéjük tartozom. Nem mindig volt azonban ez csupán egy elterjedt nézet. Valaha az emberek álomszerű tisztánlátással saját maguk tapasztalták. Ezek valójában mi magunk voltunk előző életeinkben. Elterjedt tapasztalat volt. Nem volt még önálló ítélő erőnk, de láttuk a szellemi lényeket és előző életeinket. Közvetlen tudásunk volt erről és még sok érzékfeletti tényről, mivel azonban fokozatosan kifejlődött értelmünk, önálló gondolkodásunk, fokozatosan elvesztek a korábbi képességek. Időszámításunk kezdete körül már csupán degradált formában, a lélekvándorlás hiteként élt az emberiségben a reinkarnáció ideája. – Az elmúlt két évezredben a külső keresztény tanításokban teljesen ki is iktatták, annak ellenére, hogy a Bibliában vannak olyan mondatok, amelyek nyilvánvalóan erről szólnak. A kereszténységnek évszázadokig mégis az egyetlen földi élet tanítását kellett kihangsúlyozni, hogy az emberek egy olyan belső fejlődésen menjenek keresztül a jelenlegi korig, amely még erőteljesebben kialakítja az emberi gondolkodás képességét, és az önállóságot. Krisztus előtt nagyjából 600 évvel Buddhának még az egyes megtestesülések értéktelenségét kellett tanítania, de Krisztussal eljött az ideje, hogy átmenetileg az egyetlen, aktuális életet tartsa az ember nagyon fontosnak, ne pedig a vágytalanság elérését. Már ne a földhöz tapadó vágyaitól, ne az ismétlődő földi életektől kívánjon megszabadulni, hanem az egyetlen földi életében törekedjen minél többet megvalósítani. A kereszténység a majdani feltámadás és halhatatlanság ígéretének tanításával elérte, hogy az ember a földi életet ne lenézze, hanem mérhetetlenül fontosnak tartsa. A kereszténység betöltötte ezt a hivatását, és az elmúlt évszázadtól kezdve ismét időszerűvé vált az újratestesülés nézetének befogadása. Jelenleg már a keresztény kultúr-területeken ismét terjed a reinkarnáció ideája, de sokszor még nem a valóságos tényeknek megfelelő formájában.

A vázlatos történeti áttekintés után tisztáznunk kell, hogy mi is a reinkarnáció és ki az, aki reinkarnálódik. Ebben ma kisebb-nagyobb zavar mutatkozik, mert sokan nem tesznek különbséget a lélekvándorlás és a reinkarnáció között, valamint az én és a személy között. Az inkarnáció az ember szellemi magvának, igazi énjének, individualitásának földi testet öltése. A reinkarnáció pedig ennek az énnek az ismétlődő földi megtestesülése. A reinkarnációnak tehát az ember individuuma, énje van alávetve, nem a lelke. A lélekvándorlás keleti tana szerint viszont a lélek vándorol egyik testből a másikba, akár állati és növényi testekbe is, míg végül elhal benne minden testi léthez tapadó vágy. A végső cél a lélek megtestesülésektől való megszabadulása. Az ember szelleméről, individualitásáról nem vesz tudomást ez a tanítás.

A világ és az ember azonban alapvetően test, lélek és szellem. Az ember teste a testi világhoz tartozik, a lelke a lelki vagy asztrális világhoz, míg szelleme, énje a szellemi világhoz. Test az, aminek formája van. „Test alatt azt értjük, amelyen keresztül az ember számára a körülötte lévő világ megnyilatkozik.” „Lélek szóval az embernek azt a képességét jelöljük, amellyel a világ dolgait saját létéhez kapcsolja, amellyel velük kapcsolatban tetszést és nemtetszést, kedvet és kedvetlenséget, örömöt és fájdalmat érez. Szellemnek nevezzük azt, ami akkor nyilvánul meg az emberben, amikor Goethe szavai szerint „isteni lény módjára” szemléli a világot.” Amikor az ember a világ dolgai közötti összefüggések között törvényszerűségeket ismer fel.

„Háromszorosan meghatározott az ember születés és halál közötti élete, és ezáltal háromszorosan függ a születésen és halálon túli tényezőktől. A test az átöröklés törvényeinek, a lélek a maga teremtette sorsának van alávetve. Ezt az ember által teremtett sorsot karmának nevezzük. A szellemen pedig az ismétlődő földi életek, az újratestesülés törvénye uralkodik. Ezek után a szellem, a lélek és a test közötti viszonyt a következőképpen is kifejezhetjük: a szellem örökkévaló; a testiségben a születés és halál uralkodik a fizikai világ törvényei szerint; kettőjük között pedig a sorsnak alávetett lelki élet tartja fenn a kapcsolatot egy földi életen belül.”

Az ismétlődő megtestesülést nem értjük meg, ha nem tudjuk, hogy mi az a szellemi, ami ennek a törvénynek van alávetve.

A válasz összetett, mivel a világ nagyon bonyolult. Már tudjuk, mi a test, a lélek és a szellem az emberben, legalábbis általában. Azt mondjuk, hogy a szellem: az emberi individualitás, az én. Ez alatt azonban nem a személyiséget kell érteni, hanem annál sokkal átfogóbb lényt. Minden emberi én egy sok-sok tapasztalaton átment szellemi lény, aki megtestesülései idejére a testi és lelki sajátosságaiból fakadó személyiséget, egy személyes ént alakít ki. Az individualitás jelenik meg a személyiségen keresztül, de nem teljes valóságában. A test és lélek az individuum működésének „csak” terepe és eszköze. Az én nem a test és a lélek, hanem aki a testben él, és lelki élményeken megy át. Az én a testben a személyiséggel azonosul, pedig az a testben tükröződve jelenik csak meg. Tehát az igazi én testesül meg, de tudatunkban egyelőre csak mint személyiség jelenik meg.

Például lehetett egy individualitás előző inkarnációja rabszolgatartó férfi személyiség Egyiptomban, és jelenlegi inkarnációja kitűnő tanárnő személyiség a 20. században Magyarországon. De az a férfi és ez a nő nem ugyanaz a személyiség. Adott tehát egy individualitás, aki akkoriban férfi személyiségként élt, ma pedig női testben egy egészen más személyiséget alakít ki. A két személyiségnek közvetlenül semmi köze egymáshoz. Mindig egy individualitás inkarnálódik, akinek a személyiségét akkor XY-nak hívták, mai, egészen más személyiségét pedig BC-nek.

Mi értelme a reinkarnációnak?

Az ismétlődő újratestesülés az emberi fejlődés érdekében jött létre. Nem mindig volt reinkarnáció, és egy nem túl távoli jövőben meg is fog szűnni. Előtte és utána az ember más létformákban él. Jelenleg azonban ez biztosítja az optimális fejlődést.

Az individualitás minden megtestesülés után feldolgozza, és szellemi lényébe építi a halál utáni életében mindazt, ami legutolsó életének lelki-szellemi gyümölcse volt. Amint ez megtörtént, és felkészült következő megtestesülésére, új szülőpárt keres magának, és megtestesül abban az anyagi hüvelyben, amely leendő anyjában készül elő a számára annak megfelelően, amilyen „gyümölcsöket” építhetett előző életei nyomán a szellemi lényébe. Az egész involúciós és evolúciós folyamatot azonban nem az egyes ember vezényli le, hanem ezt azok a szellemi lények segítik és bonyolítják le, akiket a vallások és régebbi tanítások angyaloknak, déváknak, arkangyaloknak, és még magasabb fokú lényeknek neveznek. Az egyes testet öltések között általában több évszázad telik el. Általában akkor testesül meg az ember, amikor egyrészt beledolgozta szellemi individualitásába előző életének lelki és szellemi eredményeit. Másrészt amikorra megfelelő szülőpárt talál magának. Harmadrészt, amikorra a földi körülmények, a földi kultúra olyan változásokon ment át előző földi élete óta, amelyekben új élményeket élhet át. Negyedrészt, amikor a földön a vele sorskapcsolatban álló emberekkel összetalálkozhat, azaz ha a sorsát közösen élheti azokkal az emberekkel, akikkel ő szorosabb kapcsolatban áll.

Mennyivel más lehet egy villany és telefon nélküli élet, mint egy 13. századi!... Vagy mennyivel másabb lehetett az életünk az ókori Görögországban, mint ma Magyarországon… És mennyivel másabb lehet férfiként, mint nőként… Az egyes individuumok egyébként többnyire mindig váltakozva hím-, és nőneműként inkarnálódnak.

Az ismétlődő megtestesülés természetesen csak optimális megtestesülést jelent, hiszen nem lehet minden egyes megtestesülő ember számára az egyéni fejlődéséhez illő legalkalmasabb testet, szülőket, és legalkalmasabb sorsot felépíteni. Ráadásul az individuális sors a népsors és a természeti katasztrófákhoz kapcsolódó sors által is befolyásolt. Bizonyos dolgok elintézését mintegy későbbi inkarnációkra kell félretenni. Ráadásul mindig új elintézendők is keletkeznek.

Végül tekintsük át a lehetőségeket, milyen káros vagy hasznos következményei lehetnek az újratestesülés elfogadásának.

Hátrányok a félreértésből adódhatnak csupán:

1, Azt hisszük, hogy a megtestesülésektől, a földi vágyaktól való megszabadulás a cél. Holott a cél, hogy minél több fejlődésre használjuk testi életünket. Nem önző érvényesülésre, hanem mindenekelőtt a szabadságban és szeretetben való élet kialakítására, amely nem csak magunknak, de az egész emberiségnek hasznára válik.

2, Azt gondoljuk, úgy kényelmesen, patópálosan, hogy „ej! ráérünk majd következő életünkben” ezt vagy azt megtenni, most még inkább nem!

Az újratestesülés belátásának előnyei az egyetlen élet hitével szemben többfélék:

1, Az ember az őt ért sorscsapásokat könnyebben átvészeli. Más embereknek sorscsapásaikban együttérzően, megértően, nagyobb lélekjelenléttel tud segíteni.

2, A személyes ismerőseit hamarább megérti vagy elfogadja. Valószínűleg konfliktusainak száma és/vagy intenzitása is csökken.

3, Az eddig esetleg igazságtalanul lenézett népcsoportokhoz tartozó embereket nem ítéli el, hanem egyre elfogulatlanabb a gondolkodása. Belegondolhat például abba, „ha én is egy cigány putriban éltem volna le gyermekkoromat, vagy iszákos szülők gyermekeként nőttem volna fel, vajon nem lennék-e egészen más személyiség?” Felvetheti a kérdést: „Elítélhetem-e az embereket azért, mert nem kapták meg a sorstól azt a kegyelmet, hogy megfelelő körülmények között éljenek, mert nem részesültek gyermekkorukban megfelelő nevelésben? Elítélhetek bárkit is azért, mert szüleik lopásra bíztatták gyermekkorukban, és felnőttként – gyengeségében – ettől nem tud megszabadulni, ennek következményeiben kénytelen élni?” Egyértelműen nem a válasz. Bár az igaz, hogy érett korában egyre inkább felismerhetné, hogy mi a helyes és morális.

Akár egész emberi közösségekkel vagy népekkel szembeni előítéletektől is megszabadulhat az ember egy ilyen világnézettel.

4, Az emberbaráti, morális élet kialakításában is segít. A földi körülmények olyan fejlődési lehetőségeket biztosítanak, amelyeket a pusztán szellemi létezés nem képes nyújtani. A halál és újabb születés közötti életben nincs olyan ember, aki az esetleg rá váró sorscsapások ellenére is, ne azért jönne a Földre, hogy azokat átélve lelkileg-szellemileg fejlődhessen.

Az újratestesülést lelke mélyén elfogadó ember nem lehet fajgyűlölő és embergyűlölő! A reinkarnációra is érvényes a mondás: Gyümölcséről ismerd meg a fát!

 

(Az idézetek Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei c. könyvéből származnak.

(Lásd még a Reinkarnáció II. Miért nem emlékezünk előző életeinkre c. írást.)

 



Vissza az előző oldalra

Pin It