Ismeretelméleti alapok I.
- Mi a megismerés (egy készülő könyvből)
Rudolf Steiner az ismeretelméletét, amely nem elmélet, hanem tapasztalaton alapuló leírás, általában Goethe ismeretelméleteként mutatta be, de legalábbis az ő tevékenységéhez kötve ábrázolta. Jóllehet Goethe nem hozott létre ismeretelméleti művet, de Rudolf Steiner úgy látta, hogy Goethe a tudományos és művészeti szemléletmódjával, kijelentéseivel és kutatási tevékenységével a valóság megismerésének azon tiszta útját követte, amely következetesen végigjárva végül a szellemtudományhoz vezet. Így találta meg Goethében az antropozófiai szellemtudománynak is az előfutárát.
Kant ismeretelméletének alapkérdése
Ebben a fejezetben a szűken értelmezett ismeretelméletet ábrázolom. A könyv további részében pedig azt, ami tágabban, de mindenképpen hozzá tartozik.
Kant előtt is voltak jelentős gondolkodók, akik ismeretelmélettel foglalkoztak, mégis őt tartják az ismeretelmélet atyjának. Ezt talán ki is érdemli, hiszen ha sok mindent elődeitől is vett át, olyan mélyen vizsgálta e téren a felmerülő problémákat, mint előtte senki más. Pusztán az ismeretelmélet tárgyát tekintve semmi lényeges nem kerüli el figyelmünket, ha csak a Kant óta eltelt filozófiai és tudományos eredményekre összpontosítunk, mielőtt rátérnénk ismeretelméletünk tárgyalására.
„Kant azt hitte, hogy ő előtte azért került tévútra a filozófia, mert anélkül iparkodott megismerni a dolgok lényegét, hogy feltette volna a kérdést, hogyan lehet a dolgokat megismerni?”[1] Az a posteriori[2], tapasztalati ítéletekről Hume bebizonyította, hogy nem szükségszerűek[3] és általános érvényűek. Mivel Kant az állandó és univerzális igazságokat kereste, azt kérdezte: „Hogyan lehetségesek szintetikus[4] a priori[5] ítéletek?”[6] Lehetségesek-e egyáltalán ilyen ítéletek?
Lendvai L. Ferenc és Nyíri Kristóf: A filozófia rövid története a Védáktól Wittgensteinig c. írásukban így vázolják Kant probléma felvetését: „Hogyan lehetséges tapasztalati ismeret: mi a viszony tárgy és az azt hûen megjelenítõ képzet között, miben áll a természeti jelenségek és a róluk szóló igaz ítéletek kapcsolata? Az érzéki tapasztalat - ezt az angol empirizmus meggyõzõen bizonyította - semmirõl nem tudósít bennünket, ami túl van az egyedin és esetlegesen. Érzékeink csak arról számolnak be, hogy valami itt és most, így és így történik; hallgatniuk kell azonban arról, hogy valami szükségképpen és mindig így történik-e.”
Kant abból indult ki, hogy lehetséges-e megismerés. Ez a kérdés azonban nem állhat ismeretelmélet élén, „ha ugyanis azt kérdezem, hogy lehetséges-e valamely dolog, előbb magát a dolgot kell megvizsgálnom.”[7] Honnan tudhatná valaki, hogy lehetséges-e valamely dolog, ha a dolgot nem is vizsgálja meg? Hogyan alkothat valaki ítéletet valamiről, amit nem is ismer? Valaminek lehetségességéről megállapításokat tenni már megismerési cselekmény. Ha valaki ezt hiszi, akkor azt is hinnie kell, hogy előbb el kell döntenie egy általa ismeretlen dologról, hogy az lehet-e piros vagy kék, és csak utána ismeri meg az igazságot, amit előzőleg elhamarkodottan megítélt. Hogy tehát lehetséges-e a megismerés, csak akkor válaszolhatjuk meg, ha tudjuk, mi a megismerés. Azaz csak akkor mondhatjuk, hogy lehetséges-e valami, ha tudjuk, miről beszélünk.
Kant kiindulópontja tehát teljesen alkalmatlan a megismerés lényegének megértésére. Ráadásul kétséges, hogy alkalmas lehet az általa feltett kérdés valóságnak megfelelő megválaszolására is. Hogy ítéleteinkkel csak akkor fejezünk ki ismereteket, ha meglévő fogalmainkhoz más tartalmú fogalmat fűzünk (szintetikus ítéletek), az kétségtelen. De hogy a priori, azaz mindenféle tapasztalástól függetlenül juthatunk ilyen ítéletekhez, erősen kétséges. Hiszen még a „matematikában sem másképpen nyerjük az ítéleteket, bizonyos esetekben tapasztaljuk.”[8] Tapasztaljuk, hiszen tartalmukhoz élményeink útján jutunk.
Kant tehát egyrészt a biztos tudás megszerzésének előfeltételéül szabja, hogy az ne a tapasztalatból származzon, másrészt kiköti, hogy tapasztalatból nem származhat. Rudolf Steiner ezt így fogalmazza meg egy helyen: „Az egyik, hogy a megismerésnek a tapasztaláson kívül még más módja is kell hogy legyen, a másik pedig, hogy minden tapasztalásból eredő tudás csak feltételekhez kötve lehet érvényes.”[9]
Kant az előfeltevéseit a dogmatikus filozófiától kritikátlanul átveszi, és kritikai vizsgálatait ezekre építi. E helyütt nem térünk ki azokra a kritikákra, amelyek Kantnak elfogultságából fakadó kiindulópontját, valamint az ezekre adható ellenvetéseket taglalják, és amelyeket Rudolf Steiner főként a Valóság és tudomány c. ismeretelméleti művében felsorolt.
A későbbiekben Kant és követői nézeteire azonban visszatérünk. Hiszen Kant a maga előítélettel terhelt feltevéseivel, azóta szinte minden episztemológiával foglalkozó gondolkodóra hatással volt.
1. Ami a megismerés előtt van
1.1 Előkészítés. Ami a megismeréshez vezet.
„Sehol sem elégszünk meg azzal, amit a természet érzékszerveink elé tár, mindenütt a tények magyarázatát keressük.
Az a többlet, amelyet a dolgokban keresünk, azon felül ami bennük közvetlenül adva van számunkra, egész lényünket két részre osztja, tudatára ébredünk a köztünk és a világ között fennálló ellentétnek. Önálló lényként állunk szemben a világgal. Az univerzum ebben a két ellentétes fogalomban jelenik meg számunkra: én és világ.
Ezt a válaszfalat állítjuk magunk és a világ közé, mihelyt a tudat felvillan bennünk. De azért nem veszítjük el soha azt az érzést sem, hogy mégis a világhoz tartozunk, hogy van valamilyen kötelék, amely összeköt vele, hogy nem az univerzumon kívül, hanem azon belül élő lények vagyunk.
Ez az érzés hozza létre azt a törekvést, hogy az ellentétet áthidaljuk. És ez vezérli végső fokon az emberiség minden szellemi törekvését. A szellemi élet története a világ és a köztünk lévő egység állandó keresése. A vallást, a művészetet, a tudományt egyaránt ez a cél vezérli. A vallásos hívő az Istentől kapott kinyilatkoztatásban keresi a világ rejtélyeinek a megoldását, amelyeket a jelenségek világával elégedetlen énje állít elé. A művész arra törekszik, hogy az anyagba formálja bele az énjében élő eszméket, és ezáltal hozza összhangba a benne élőt a külvilággal. Őt sem elégíti ki a jelenségek világa és igyekszik beleformálni azt a többletet, amelyet énje ezen a világon túlterjedve magában hord. A gondolkodó a jelenségek törvényeit keresi és gondolkodásával igyekszik behatolni abba, amit megfigyelésével tapasztal. Csak ha a világ tartalmát gondolati tartalmunkká tettük, találjuk meg újra az összefüggést, amelyből mi magunk oldottuk ki magunkat.”[10]
Hogy a világban állva tudatunkban az én és a világ elválik, szorosan véve nem az ismeretelméletre tartozik. Nem is ez a kiindulópontunk. Annak ellenére sem, hogy ez vezet oda, hogy feltámad bennünk a megismerés igénye.
1.2 Alapkérdés: mi a megismerés?
Mivel fő tárgyunk a megismerés, ezért a megismerés számára keressük a támpontokat. Belátható, hogy egy ismeretelméletnek mindenféle előítélettől és előfeltevéstől mentesnek kell lennie. Eddig ilyet Rudolf Steineren kívül még senki sem hozott létre. Ami már a megismerés területére tartozik, az nem lehet kiindulópont. Sem képzet, sem tudat, sem én, sem anyag stb. nem állhat egy ismeretelmélet kezdetén. Mindezekről ugyanis a megismeréssel tudunk meg valamit. Ezek nem lehetnek kiindulópontjai pont annak, aminek megértéséhez keressük az alapokat. Ha a további vizsgálódásban ilyenekhez igazodnánk, akkor szükségképpen hibás következtetésekhez jutnánk. Már a legelső lépésnél kritikátlanul járnánk el, mert a megismerés valamely eredményéből indulnánk ki. Mi mindenképpen olyan valamiből akarunk kiindulni, aminek eleinte még nincs köze a megismeréshez. De találunk-e ilyet?
1.3 A kiindulópont. A megismerés igénye
Láttuk, hogy a megismerés az én és világ szembenállása folytán keletkezhet bennünk. Ha az én és a világ egyek lennének, azaz az én a világgal egynek érezné és tudná is magát, akkor nem merülhetne fel a megismerés igénye.
Megismerés nem jöhet létre, amíg nem adódik bármi, ami felkelti az igényt a megismerésre. Mivel az igény felmerül, számunkra adott dolgoknak kell létezniük már a megismerés folyamata előtt.
„A megismerés olyasvalami, amit maga az ember hoz létre, az ő tevékenysége folytán jön létre.”[11]
„A megismerés megértése folyamán minden nehézség onnan ered, hogy a világ tartalmát nem a tudatunkból hozzuk létre. Ha úgy lenne, egyáltalán nem is lehetne megismerés. Számomra ugyanis csak akkor lehet valami kérdéses, ha ’adják’ nekem, amit én magam hozok létre, én szabom meg a rendeltetését is, jogos voltát sem kell tovább firtatnom tehát.”[12]
1.4 Mi adott?
Ismeretelméletünkben nincs előfeltevés. Először tehát meghatározzuk az adottak körét.
Az adott dolgokról eleinte nem állapíthatunk meg semmit, egyelőre csak azt, hogy vannak, mivel egyelőre megismerésünk előtt léteznek. Az adottak: létező dolgok.
Milyen létezők adottak? Minden és mindenféle, ami adódhat az ember számára. Ez függ az érzékszerveinktől, organizáltságunktól. Előre semmit sem zárhatunk ki. A tények, mint adottak rögzítése még nem megismerés: egyelőre csak azzal szembesülünk, hogy vannak valamik, de nem tudjuk, hogy mik azok.
Ami közvetlenül adott, azt tapasztaljuk, észleljük. Így jön létre bennünk a világ képe.
„Ha egy teljesen fejlett emberi intelligencia teremne hirtelen elő a semmiből és a világ elé állna, az érzékeit és gondolkodását érő legelső benyomás lenne az a valami, amit a világ közvetlenül adott képének nevezünk.”[13]
Még nem teszünk semmilyen állítást, ítéletet, nem gondolkodunk. Minden, ami a tudatban az észlelés nyomán megjelenik: biztosan létezik, tehát adott. Nem tudjuk, hogy ami adva van, az milyen értelemben létezik, miként értelmezhetnénk és minek nevezhetnénk: valóság, látszat, tény, hallucináció, helyes, helytelen, szubjektum, objektum, ok, okozat, fontos, lényegtelen, anyag, tudat, öntudat, én, test, lélek, szellem, álom, fantázia, érzés, észlelet, vélemény stb.-e. „Az érzetek, észleletek, szemléletek, érzések, akarati aktusok, álom- és fantáziaképek, képzetek, fogalmak, eszmék, illúziók, hallucinációk tartalmához egyaránt megfigyelés útján jutunk.”[14] A tér, idő, okság fogalma, minden gondolati reláció is csupán adott – egyelőre. Ezeket is észleljük, tehát adva vannak. „A világ összefüggéstelen, de egyedi részletekre mégsem elkülönülő képe vonul el ilyenkor előttünk."[15] Milyen az, amikor az ember csak belebámul a világba, de semmit sem tud, semmit sem fontol meg? Egy összefüggéstelen halmaz. Még nem ismer semmit, legfeljebb ismeretlen létezőket írna le, vagy inkább festene le. Ami így adódik, nem tudjuk, hogy micsoda. Majd a megismerés fogja megállapítani. Semmiről sem tudjuk, hogy mi az, csak hogy valamilyen értelemben létezik.
Nem a tudatból, nem a képzetből és nem is az énből indulunk ki, hanem az egyelőre nem ismert adottakból. Nem is az észlelésből indulunk ki. Hiszen hogy valami azért adott-e számunkra, mert észleljük, vagy valami más oka van, nem tudjuk.
Az észlelés magától történik, ha meg van hozzá a szervünk. Észlelésünk eredményei az észleletek. Ezek nem árulnak el a világ dolgairól semmit. Még azt sem tudjuk, hogy ezek észlelés eredményei-e.
„Érzéseimről is úgy szerzek tudomást, hogy azok számomra észleletekké lesznek. Sőt, a mód miatt, ahogy a megfigyelés révén tudomást szerzünk gondolkodásunkról, észleletnek nevezhetjük a gondolkodást is, amikor az először jelenik meg tudatunkban.”[16] Nem csak az adott, ami érzékszervekkel észlelhető (vagy az érzékszervi képességek pótlására létesített műszerekkel mérhető), hiszen észleljük az eszméket, fogalmakat és képzeteket is. De egyelőre ezekről sem tudjuk, hogy mik.
Természetesen, aki ismeretelmélettel foglalkozik, „nem áll a megismerés joggal kezdetnek nevezett kezdetén.”[17] Van gondolkodása, vannak ismeretei, ezért hogy megvalósítson egy teljesen előfeltételtől mentes ismeretelméletet, előbb mindent el kell távolítani tudatából, amit fogalmak segítségével megfontolva tehet. Még ez sem állítás, ítélet az adottakról, de valahogy meg kell értetni magunkat. Nem jellemzünk, nem tulajdonságokról beszélünk. Gondolati meghatározásainknak az a szerepe, hogy elvezessenek oda, ahol az adottak megismerése elkezdődhet. Előzetes megfontolásainknak nincs megismerési értéke, nem igazak vagy tévesek, legfeljebb célszerűek.
Kiindulópontunkban nem lehet tévedés, mivel „tévedés csak a megismerés cselekményén belül lehetséges.”[18] Még semmiről sem alkotunk ítéletet. Az észlelésben nem lehet tévedés. Az érzéki csalódás sem tévedés. Ha a Napot este a horizonton nagyobbnak látjuk, mint amikor dél körül a legmagasabban áll, az egy tény, és természeti törvényszerűségekkel megmagyarázható. Az értelmezésben lehet csak hiba, de az már a megismeréshez tartozik.
Az objektum, szubjektum, tudat, képzet, én és az öntudat képzete is csupán adott egyelőre. Kezdetben nem tudjuk azt sem, hogy ezek a tudatban vannak-e. Sőt azt sem, hogy ezek képzetek-e. Majd a megismerés során derül ki.
Mivel Rudolf Steiner idejében az újkantianizmusban feléledtek Kant eszméi, ezért főként az ő ellenvetéseikre igyekezett válaszolni. Eduard von Hartmann[19] azt vetette e kiindulással szemben, hogy az adottak és fogalmi meghatározásaik életünk során sohasem válnak el tisztán egymástól, ezért mindig meglévő tudattartalmainkból kell kiindulni, az adottak és megismertek együtteséből. Rudolf Steiner erre azt válaszolja, hogy filozófiai fejtegetésekben kritikátlanul semmit sem szabad elfogadni, gondosan kell eljárni. A megismerést a megismertekből kiindulva biztosan nem szabad magyarázni.
1.5 A megismerés kezdete.
„Ne lépjünk túl a tapasztalhatóság területén és ne vesszünk el a fantázia képeiben, ahogyan a régebbi korokban és az újkorban szerették tenni a metafizikusok, hanem az érzékeknek adottakban megnyilvánuló, tapasztalható formáktól jussunk tovább egy magasabb értelmünket is kielégítő formához.”[20]
Hogyan és hol kezdhetünk el megismerni? Ez a következő lépés.
„Hiszen a világ megadott tartalma teljesen meghatározatlan. Egyik része sem ösztönöz magától, hogy belőle induljunk ki[…].”[21]
Kérdésünk az, hogy van-e az adottak között olyan, aminek a létrehozása közvetlenül adva van, és még a megismerés során is jön létre? (Hogy ismeretelméletünkben ne lehessen szó tévedésről, még ezzel sem mondtunk ítéletet, csupán célirányos követelményt állítottunk fel.)
A megismerés természetéből adódik, hogyha egyáltalán létezik megismerés, akkor annak adottnak kell lennie, és egyúttal a megismerés cselekedetében kell adottnak lennie. A megismerésnek kell döntenie, hogy az adottak melyikére alapoz.
„A megismerés folyamatának nem lenne semmiféle haszna, ha nekünk az érzékszervi tapasztalás befejezett dolgokkal szolgálna. A kézzelfogható tények összefoglalásának, rendezésének, csoportosításának nem lenne semmiféle tényleges értéke. A megismerésnek csak akkor van értelme, ha nem tartjuk befejezettnek az érzékeknek adott formát […]”[22] Ha az érzéki „adatok” megismerési igényünket kielégítenék, a megismerés csak érzékszervi érzékelésből állna. Az érzéki észlelés tehát nem tesz eleget követelményünknek. „Hiszen arról, hogy ezek a [az érzéki észlelési] képességek a mi tevékenységünk nélkül nem jönnek létre, nem közvetlenül tudunk, hanem a fizika és a fiziológia vizsgálataiból[…]”[23] Azaz nem állíthatjuk, hogy érzékelés közben tapasztalnánk az érzékelés magunk által való létrehozását. „[…] azt viszont jól tudjuk közvetlen formában is, – folytatja Rudolf Steiner – hogy a fogalmak és eszmék a közvetlenül adottak körébe mindig csak a megismerés során és a megismerés következtében kerülnek.” Fogalom alatt univerzális jelentéssel bíró létezőt értünk. Az eszme (=idea) alatt pedig fogalmak együtteséből álló fogalomorganizmust. Minden fogalmunk és eszménk úgy keletkezik, hogy tudjuk: saját gondolkodó tevékenységünk hozza tudatunkba. Még a hallucináló őrült is saját tevékenysége eredményeinek tartja a fogalmait és eszméit.
„Amit átélünk magunkban, adottnak élhetjük át saját tevékenykedésünk nélkül, kivéve a fogalmakat és eszméket, mert azokat csak akkor éljük át, ha gondolkodással mi magunk hozzuk létre.”[24] A világról bennünk kialakult kép tehát passzívan adottakat és saját tevékenységünk által felszínre kerülő adottakat tartalmaz.
„A gondolkodás által fogalmak és eszmék keletkeznek”[25] a tudatban.
A fogalmak és eszmék mondanak valamit az adottakról. A megismerést a gondolkodás teszi lehetővé. Fogalmakkal és eszmékkel mindig akkor van dolgunk, amikor gondolkodunk.
2. Ami a megismerés során van
2.1 A gondolkodás
Az adottak megismerés előtti összefüggéstelen halmazán belül az egyedi részek fogalmi elkülönítése, szétválasztása, rendezése, megkülönböztetése, a gondolkodás már a megismerésen belül történik. A tudat a közvetítő a megfigyelés és a gondolkodás között.
”A gondolkodás magától rendezi a világ képének tartalmát. Maga a gondolkodás egy olyan cselekvés, amely saját tartalmat hoz létre a megismerés pillanatában.”[26]
Valaki ellenvethetné, hogy tudat alatt, ha mást nem is, mégiscsak végig feltételezzük a megismerés alanyát, a megismerő ént. Ez azonban tévedés, mivel csak stilisztikai szerepe van annak, hogy egyes szám első személyben vagy többes szám harmadik személyben fogalmazunk. Pusztán állítmányokkal nem lehet értelmesen beszélni, alanyt is kénytelenek vagyunk használni. A megismerés előtt és közben azonban az alany még nem érdekel bennünket. – Az én létének kérdéséről, és arról, hogy az én ismer-e meg, vagy valaki/valami más, a megismerés folyamán kapunk választ. Ha az én is a hordozója, az alanya az érzékelésnek és gondolkodásnak, ami a megismerés folyamán derül ki, nem ő belőle erednek azok a meghatározások, amelyeket a gondolkodás hoz létre. Az én csupán használja a gondolkodást a maga törvényszerű működésében, nem teremti.
„Korunk legtöbb filozófusa ellenvetésül azt fogja mondani, hogy a tudatnak meg kell lennie a gondolkodás előtt. Ezért a tudatból kell kiindulni, nem a gondolkodásból. Nincs gondolkodás tudat nélkül.”[27][…] Természetes, hogy nem lehet a gondolkodást megteremteni anélkül, hogy előbb ne legyen meg a tudat. A filozófus számára azonban nem a világ teremtése, hanem annak a megértése a fontos. Ezért nem is a világ teremtéséhez, hanem a megértéséhez kell a kiindulópontokat keresnie.[…]Mit használ nekünk, ha a tudatból indulunk ki és azt a gondolkodó szemlélettel vizsgáljuk, ha előzőleg semmit sem tudunk arról, hogy lehet-e egyáltalán gondolkodó szemlélettel valamit megtudnunk a dolgokról.”[28] A megismerésben abból kell kiindulnunk, ami a legintimebben adott. Ez pedig a gondolkodás, nem a tudat.
Hasonló logika alapján, akár Hegel filozófiájának hatása alatt arra is juthat valaki, hogy a fogalomnak és eszmének is előbb kell léteznie, mint a gondolkodás, különben gondolkodva nem ragadhatnánk meg egyetlen fogalmat és eszmét sem. A gondolkodás ezek nélkül üres tevékenység lenne. Ez igaz, de ismeretelméletet nem lehet kibontakoztatni fogalmakból és eszmékből sem, még ha fogalmakat és eszméket használva is gondolkodhatunk csak. Igaz, hogy a fogalom és eszme már a gondolkodás előtt is létezik; a megismerés abból dolgozik, ami van, de ami a világ teremtéséhez esetleg alkalmas kiindulópont lehet, az a megismerésnek nem feltétlenül felel meg a kiinduláshoz.
Vannak, akik szerint az objektumból és szubjektumból kellene kiindulni. Könnyen belátható, hogy az ilyen nézeteket vallók sem mellőzhetik a gondolkodást. Előbb gondolkodniuk kell, hogy bármit is megállapítsanak. „Először a gondolkodást kell egész semlegesen szemlélnünk, tekintet nélkül a gondolkodó szubjektumra, vagy a gondolkodás objektumára.”[29]
„Vannak akik azt mondják, hogy azt mégsem tudjuk biztonsággal megállapítani, hogy gondolkodásunk önmagában véve helyes-e vagy sem. Ilyen értelemben tehát a kiindulópont mindenképpen kétséges marad. Ez semmivel sem értelmesebb, mintha az iránt lenne kétsége valakinek, hogy egy fa, mint olyan, helyes-e vagy sem. A gondolkodás: tény. És egy tény helyességéről vagy helytelenségéről beszélni értelmetlenség. Legfeljebb a gondolkodás alkalmazásának helyessége felől lehetnek kétségeim, mint ahogy kételkedhetem abban, hogy valamely fa anyaga alkalmas-e egy szerszám készítésére.”[30] Aki a nem bízik, kételkedik gondolkodásában, mégis gondolkodva igyekszik ismeretekhez jutni, s így szerzett tudása alapján próbálja cáfolni mindazt, amivel ehhez hozzájutott, az a következetlenség mintapéldáját mutatja, és minden kétkedő kijelentésével saját állításait cáfolja meg.
További ellenvetés lehet, hogy akkor a gondolkodás alkalmazásának helyessége kétséges. Ez a kérdés már a megismerés hogyanjára irányul. Tökéletesen igaz, hogy lehet helyesen és helytelenül gondolkodni. Mindenesetre ez az ellenvetés fel sem merül, ha az alábbi bekezdéseket megértjük. Az alkalmazás módja a gondolkodás formálása, ami szubjektív, de ez kicsit sem érinti a gondolkodás tartalmát.
2.2 A valóság megismerése.
„Mielőtt bármi mást megérthetnénk, a gondolkodást kell megértenünk.”[31]A gondolkodás önmagán alapul, ez adja a megismerést az én számára.
A megismerés az adottak gondolati meghatározása. Az érzéki világot „Megismerni annyit jelent, mint a valóság érzékekkel tapasztalt feléhez hozzáfűzni a gondolkodással észlelt felét, hogy teljes legyen a képe.”[32] Az én ezt szabadon teszi, csak ez a szabad cselekvés tudja egyesíteni a valóság két elemét.
„A megismert tartalom a gondolkodásból folyik.”[33]A tartalmat kell észrevenni, máris adott. Minden mást gondolkodva ismerhetünk meg, kivéve a gondolkodást, mert azt csak észlelhetjük. Az észlelésével azonban már meg is ismertük, mert a gondolkodás észlelésével tevékenységét és tartalmát is megkapjuk. Ez azonban egy kivételes állapot, amelyről Rudolf Steiner főként A szabadság filozófiája című filozófiai főművében beszél.
Mi a szerepe a gondolkodásnak minden másnak a megismerésében? Ez kardinális kérdés. Ennek helyes megválaszolásán sok minden múlik. Kant is a gondolkodásban látta a szintetizáló tevékenységet, ám elfogult a priorizmusa miatt azt hitte, hogy ez a tevékenység egyben a tartalmat is létrehozza. Aki a gondolkodást folyamatában és jelen időben képes megfigyelni, az tapasztalhatja, hogy a gondolkodás nem hoz létre fogalmakat, hanem elérhetővé, átélhetővé és megérthetővé teszi azokat az én számára.
Ismeretelméletünk levezetése során mesterségesen szétválasztottuk az adottak körét észleltekre és a hozzájuk tartozó fogalmakra. Mindezt a követelmények felállításával tettük meg. De ez helyesnek bizonyul, mert megismerésünk során megbizonyosodhatunk róla, hogy organizációnk jelenlegi felépítettségének valóban egyik fontos következménye, hogy a megismerés során mindig kettéválasztjuk az adottakat.
E helyütt utalunk vissza az 1.2 sz. fejezetre, ahol vázoltuk azt a tudati alaphelyzetet, hogy a világ önmagunktól való megkülönbözetése miatt jöhet létre a megismerés igénye. Ez az igény valójában az egység hiányából eredő, az egységet helyreállítani akaró belső magatartás. A megkülönböztetést a gondolkodás hozza létre, de a gondolkodás is állíthatja helyre. „A gondolkodás tehát olyan elem, amely saját magamon túlvisz és összeköt az objektumokkal. Ugyanakkor azonban el is választ tőlük, amennyiben mint szubjektumot szembeállít velük.”[34] Az én a gondolkodásban, a gondolkodás az énben a világ dolgainak mélyére hatol. Minden „sikeres” lényeglátás pillanatnyi eggyé válás a világ azon részével, amire vonatkozik.
A megismerést megelőzi az én saját határainak kialakulása a gondolkodó képességben. (Természetesen már az érzékszervi észlelés is a világtól való differenciálódást segíti elő, de amíg csak érzékelés, és nem gondolkodva felfogott érzékelés, addig az én és a világ nincs megkülönböztetve a tudatban.) Ha ez megtörténik: lesz az egységből „kétség”.
Minden megismerési folyamat abból áll, hogy először az adottak összefüggéstelennek látszó világából gondolatilag elkülönítünk néhány részletet. (A részletek csak számunkra léteznek, a világ folyamatai egységben folynak a mi megismerő tevékenységünk léte és működése nélkül is!) Azután a gondolkodás fogalmi viszonyt hoz létre, azaz a kiemelt részleteket „egymásra vonatkoztatja az általa létrehozott formáknak megfelelő módon, végül megállapítja, hogy mi derül ki a vonatkozásból.”[35]
Organizációnk következménye, hogy a világ képe, az adottak egyvelege megfontolás után két részre osztva jelenik meg a tudatunkban: észleltekre és gondoltakra. A megismerés során azután ismét egyesítjük a mesterségesen kettéválasztott adottakat. A puszta szemlélet, minden lehetséges érzéklet, (ami nem feltétlenül csak érzékszervi észlelet,) nem elégít ki, mert csak a valóság egyik felét adja. Ezért megismerünk, azaz a gondolkodással előbb relációkat létesítünk, hogy magasabb rendű tartalmat „észleljünk”: az adottak mibenlétét, vagy a kiválasztott adottak közötti kapcsolat fogalmát, vagy eszméjét. A fogalmi vonatkozások bizonyos értelemben mindig csak próbálkozások és a gondolkodás formái. A gondolkodás ezen az analizáló szinten nem tesz hozzá semmit a valóság tartalmához, csak kombinál, spekulál. Egyszerűen az adott tartalmakat hozza összefüggésbe. Az absztrakt gondolkodás ezen alapul. Ha az adottak között valóban létezik fogalmilag feltárt összefüggés, akkor ezt gondolatilag észleljük. Ez a szintézis pillanata, az „Aha! élmény”. A gondolkodás észleli az észleletekhez és vonatkozásokhoz tartozó eszmét és fogalmakat. Nem hamisítja meg a tartalmat: nem ad hozzá és nem is vesz el belőle semmit. A gondolkodás tartalma objektív. „A gondolkodás formáló princípiumként járul hozzá a világ adott tartalmához.”[36]” Mi a gondolkodás formája? A gondolkodás módja. Amikor például logikusan gondolkodunk, akkor valahogyan gondolkodunk. Ezzel nem viszünk új tartalmat a megismerés folyamatába, hanem csak a gondolkodás formáját határozzuk meg, azaz azt, hogy az egyébként objektív fogalmak és eszmék között milyen kapcsolatokat veszünk számításba. A kapcsolatok objektíve létezhetnek tudatunkon kívül is, a logikával csak követni próbáljuk ezeket. A gondolkodás a részletek közötti kapcsolatok törvényszerűségeinek formáiért felelős.
Csak a gondolkodás képes kimutatni az egyes adottak közötti valódi viszonyt. A színt szememmel észlelem, az eszmét gondolkodással. Így lesz teljes a valóság képe. A kettő nem fedi egymást, hanem kiegészíti. S hogy a gondolkodásban milyen logikát követve jutunk ide, az szubjektív.
A fogalmak számunkra nincsenek adva a megfigyeléssel, csak a gondolkodással. Az objektív érzékleti (és fogalmi) tartalmakat vonatkoztatjuk egymásra. A fogalmi összefüggéseket a tudatban állítjuk össze, szubjektív módon. A tudat a helye e tevékenységünknek, és mint kimutattuk: ez nem befolyásolhatja a tartalmat. Szubjektív az észlelés és a gondolkodás formája, mert a szubjektumtól függ, hogy milyen módon jut az ember az észleletekhez, és mert a szubjektumban csoportosítom, választom ki és állítom össze a fogalmakat, de a fogalmak ettől nem jelentenek mást. Ahogyan a tészta gyúrásával és formálásával a tésztában lévő búzaliszt nem alakul át rozslisztté, és a víz sem mézzé, úgy a fogalmak a gondolati felismeréssel, átgondolással és tudati formálással sem változtatják meg a tartalmukat. Ahogy a tésztából az előkészületek és a sütés módja által kenyér lehet, és ahogy a hidrogéngáz és az oxigéngáz elegyéből H2O, azaz víz lehet, úgy lehet a világ – kezdetben fel nem ismert tartalmaiból – bizonyos területeken megértett világ.
Ami szemléletünk, azaz érzékelésünk számára adódik, az sajátos módon, sokféleségben tárul elénk. „A tárgy sajátos volta nem érthető, csak szemlélhető.”[37] A tárgy ekkor még bizonyos értelemben idegen, csak a megismeréssel válik ember-közelivé. A fogalom és eszme általános jellegű. „Gondolatban csak összefüggések, a természetben csak elkülönülések vannak[…].” Ezért kívánja a szemlélet a fogalmat. Tapasztalással, érzékszervi megfigyeléssel sajátos tartalomhoz juthatunk, de ezzel a világ ezen része érthetetlen marad, ha gondolkodással nem jutunk általános tartalmához is.
Az észlelet lezárt és befejezett formában jelenik meg számomra. A gondolatforma sohasem befejezetten emelkedik fel tudatom horizontján. De „Tudom, hogy én magam öntöttem ebbe a formába, amikor lezárt alakjában rögzítettem.” [38]
[1] GA 1, IX. fej. 119. old..
[2] Tapasztalatot követő, attól függő ismeret.
[3] Mindig fennálló.
[4] Olyan ítélet, állítás, amely új ismeretet ad a vizsgált alanyról.
[5] Tapasztalás előtti, tapasztalattól független ismeret.
[6] Kant: A tiszta ész kritikája, 65. old.
[7] GA 1a, IX. fej. 119-120.old.
[8] GA 3, II. fej. 15. old.
[9] GA 3, II. fej. 16. old.
[10] GA 4, II. fej. 20-21.old.
[11] GA 3, IV. fej. 32. old.
[12] GA 3, IV. fej. 38. old.
[13] GA 3, IV. fej. 33. old.
[14] GA 4, III. fej. 29. old.
[15] GA 3, IV. fej. 32. old.
[16] GA 4, IV. fej. 47. old.
[17] GA 3, IV. fej. 34.old.
[18] GA 3, IV. fej. 35. old
[21] GA 3, IV. fej. 39. old.
[22] GA 1, IX. fej. 124-125. old.
[23] GA 3, IV. fej. 40. old.
[25] GA 4, IV. fej. 43. old.
[26] GA 3, V. fej. 43. old.
[27] GA 4, III. fej. 38. old.
[28] GA 4, III. fej. 39. old.
[29] GA 4, III. fej. 39. old.
[30] GA 4, III. fej. 40. old.
[31] GA 4, III. fej. 39. old.
[33] GA 3, V. fej. 43. old.
[34] GA 4, III. fej. 39. old.
[35] GA 3, V. fej. 44. old.
[36] GA 3, V. fej. 44. old.
[37] GA 1, IX. fej. 128. old.
[38] GA 1, IX. fej. 135. old.