Karácsony

Közel 2000 éve az év ezen időszakában született Jézus, aki képes volt a szellemi-isteni létből közeledő krisztusi lénynek kelyhet adni a Jordán keresztelő után. Jézus testiségét a vízbe merítéskor foglalta el a megváltó Krisztus, aki aztán Jézus Krisztusként nagyjából három évig élt a Földön, majd kereszthalált halt, feltámadt és jelenleg is biztosítja az ember számára, hogy az ő Isteni Igeerőihez kapcsolódva elérjük a földi lét végére a szabadságot és a szabadon szeretés képességét. Krisztus megváltó tette a fejlődő emberért történt. – Ő az örök élet világából szállt alá a jézusi testbe és feltámadásával is bizonyította, hogy az élet képes a halálon győzedelmeskedni. Mindez azonban nem lett volna lehetséges, ha nincs Jézus, akinek a testisége alkalmas volt Krisztus földi működése számára.

A harmincéves Jézus kiemelkedett a többi ember közül. Egyszerre hordozta magában az ember számára addig megszerezhető legmagasabb földi bölcsességet és a gyermekekéhez hasonló ártatlan, tiszta szeretetet. Ő igazi egyéniség is volt. Énje, individualitása messze megelőzte a többi emberét. Ezért is lehetett kizárólag az ő testisége alkalmas a kozmikus Ige, a magas naplény néhány évnyi hordozására.

Jézus: mintaképe minden embernek. A jövőben mi magunk is Krisztus erőinek hordozóivá lehetünk. Akkor „nem én, hanem Krisztus énbennem…” teszi a jót, ahogy Pál apostol is mondta. Ez a lehetőség mindenki számára nyitva áll. Minden évben közelebb is kerülhetünk ehhez az isteni világrenddel összecsendülő állapothoz. Ez az istenek ideálja az ember számára, de mindenki saját ideáljává is teheti. Az év nagy ünnepei révén nem tudatosan lépéseket teszünk ebbe az irányba. A karácsony is ilyen ünnep. Néhány nap eltéréssel ilyenkor van az északi féltekén a téli napforduló. A Nap sugarai ilyentájt érik a legkisebb szögben a Földet. Már június végétől, a nyári napforduló idejétől fokozatosan csökkent a Nap ereje, aminek nyilvánvaló jeleit legkésőbb ősztől a természetben is észrevettük: a virágok elhervadtak, a levelek elsárgultak, lehulltak, az egynyári növények elfonnyadtak, magvaik a talajba húzódtak, a vadon állatai is védettebb helyekre, sőt téli álomba tértek, az idő egyre hűvösebb lett, megjelentek a nyirkos, ködös, sőt fagyos napok.

Ezzel párhuzamosan mi vajon mit éreztünk? Mit érzünk most, karácsonykor? Mit érezhetünk, ha a Föld évi körforgásával, amit az évszakok változásai mutatnak, többé-kevésbé tudatosan együtt tudunk élni? A nyár hevében lenyűgözött a külső lét a szépségével, változatosságával, fényével és melegével. Érezhettük: mintha lényünk szétszórtabb és álmatagabb is lett volna. Mintha mi is kiáradtunk volna a fénybe és a világba. És valóban: lelki erőink kiáradtak. De aztán ez lassan megváltozott, főként szeptember végétől volt ez érezhető. Mert kezdtünk magunkba húzódni. Az őszi napéjegyenlőség után pár nappal van Mihály napja, szeptember 29-én, ami egy hasonlóan fontos jelzőköve az évnek, mint a karácsony a téli napforduló táján. Michael arkangyal az a szellemi lény, aki a Nap szellemi erőit közvetíti az embernek, és azt várja, hogy az ember saját akaratából, szabadon tegye lépéseit a szabad szellemi élet felé. És milyen csodálatos összefüggés, hogy éppen ősszel, Mihály napja után különösen érezhető, hogy belső akaratunk egyre növekszik. A külső természet elhalásával párhuzamosan növekednek belső erőink. Egyre összeszedettebbnek érezhetjük magunkat. Karácsonyhoz közeledve úgy érezzük, hogy egyre inkább önmagunkra találhatunk. Míg nyáron a világba áradt lelki erőkkel éltünk, ősszel és tél elején egyre jobban újra magunkba húzzuk kiáradt lelki erőinket. Az egyhangú, szürke, ködös idő is erre sarkallja a lelket. Aki képes ezt átélni és némileg tudatossá tenni, az nem a természet külső elhalását látja csupán, és nem veszi magára az elhalást, mintha benne is ez zajlana, hiszen érezheti, hogy egyre jobban feléled az énje. Miközben ősszel az elhalás a jellemző, addig az ember lelkében a feléledés. Mihály napja után egészen karácsonyig érezni lehet, hogy akaratunkban egyre inkább önmagunkra lelünk. Ilyenkor érezhető, hogy önmagamból és önmagam erejéből egyre többet tudok adni a világnak. Ősszel tehát önálló énünkben erősödünk meg. A szürke ködös időben is szinte erőtől duzzad a bensőnk. Sőt, a nyár hevében ezt egyáltalán nem is lehet így érezni.

Aztán minden évben eljön a téli napforduló és a karácsony, Jézus születésének ünnepe. Jézus emberi énje 30 éves korában hagyta el a földi testiségét a Jordán keresztelőnél, hogy a magas Naplény, a megváltó Krisztus isteni-kozmikus Énje költözhessen a helyére. Jézus a jól előkészített testiségét önként adta Krisztusnak, akit az evangélium galamb képében leszálló lénynek ábrázol. Jézus emberi áldozata nélkül Krisztus sem tudta volna magát föláldozni az emberi fejlődés érdekében. Minden évben karácsony táján vagyunk mi is a legközelebb ahhoz, hogy olyanná váljunk, amilyen Jézus volt. No, persze még messze vagyunk, mégis a legközelebb. Karácsonykor Jézus születését, és ezzel annak az emberi énnek a születését ünnepeljük, aki belőlünk szellemileg megszülethet. Jézus példája arra emlékeztet minket, hogy a mi gyarló lényünk is olyan magasra emelkedhet, hogy Krisztus isteni erőinek hordozóivá válhat. Karácsony nem csupán a szeretet, hanem a születés ünnepe. Sőt csak annyiban a szeretet ünnepe, amennyiben a szellem születésére készít fel, amennyiben a szellem születéséből, a Krisztus erőit hordozni tudó szellem születéséből fakad. Amikor kint a leginkább eluralkodik a sötétség, a fénynélküliség és a hideg, akkor lelkünkben megszülethet az örök életet hordozó Én, aki csak jót tud tenni, aki feltétel nélkül, belső szabadságból szeret, mindenkit. Nem ajándékozik, csak szeret… Önmagát adja.

Énünk révén vagyunk halhatatlanok. Ha nem volna Énünk, aki az örök szellemet, a szellem örök életét képes befogadni, akkor egyszer minden élményünk és tapasztalatunk, minden jó tettünk is semmivé válna, értéktelen volna. Semmi értékes nem veszhet kárba. De ezt itt a földi testiségben hajlamosak vagyunk elfeledni. Az örök életet jelképezi a karácsonyfa is. A karácsonyfa azért van örökzöld fenyőből, mert az a tél hidegében, a legnagyobb fénytelenségben sem engedi el zöld leveleit. Meg azért is, mert annak a jézusi életnek a jelképe, ami Krisztust felvette magába minden ember fejlődése és jövője érdekében. Jézus is áldozatot hozott nekünk, nemcsak Krisztus. Ő mintegy odaajándékozta életét Krisztusnak, és ezzel az egész emberiségnek. A karácsonyhoz emiatt kapcsolódik az ajándékozás szokása. Jézus szabadon adta magát Krisztus hatalmas isteni lényének. Nekünk is szabadon kellene ajándékozni, nem kényszerből. Nem azért, mert kell, és nem azért, mert mit szólnak a szeretteink, ha mégsem adunk nekik. És nézzünk magunkba! Nincs visszás érzés bennünk? Nincs néha olyan érzésünk, hogy a túlzó ajándékozgatással még sincs minden rendben? Milyen sok embernek kész szenvedés a karácsonyi bevásárlás! Mennyi-mennyi loholás és idegeskedés előzi meg a szent estét! A nyugalomért loholni kell? Gyakran nem szabadon ajándékozunk, hanem mert kényszerítve érezzük magunkat. Ajándékozni bármikor lehet, karácsonykor pedig nem feltétlenül kell. Csak amikor úgy érezzük. Nem kell mindenáron árufogyasztónak lenni. Nem kell beállni a sorba. Kevesen ajándékoznak teljesen szabadon. Kényszerből annál többen. A karácsony lényege alig él bennünk. Kevesen érezzük azt is, hogy ősztől karácsonyig belsőleg erősebbé válunk. Sőt nagyon sokan a fény növekvő hiánya mellett éppen ebben az időszakban válnak komorakká és depressziósakká. De ez nem történne meg, ha tudatosabban élnénk a Föld életével az évszakok körforgásában is. A karácsony belső megélését ez is segíti.

Karácsonykor az születhet meg bennünk, aki a meghitt szeretetre képes, akinek nem kell ajándék másoktól, főleg olyan áron, hogy gyakran szinte gyötrődés kitalálni, hogy mit vásároljunk, és kötelességszerűen még sorban is állni érte. Az énnek, aki megszülethet bennünk, bőven elég volna a szeretet. Minden más levethető. De nehezen találunk önmagunkra. – Az ajándékok beszerzésében mégis van némi áldozat! – mondhatná valaki. Valóban, de milyen jó volna, ha ez szabadságból fakadna! Kötelességnek érezzük az ajándékvásárlást? Mert így az ajándékozás sem annyira szeretetből fakad, mint inkább a megfelelni akarás kényszeréből, még ha van is az egymást megajándékozók között szeretet. A karácsony így válik a kényszeredett képmutatás melegágyává. Kell ez nekünk? Talán csak meg kellene egymással beszélni, hogy ajándékok nélkül is tudjuk és elhisszük, hogy szeretjük egymást…

Karácsonyfa

Az utóbbi néhány évszázadban terjedt el a karácsonyfa állítás szokása. A karácsonyfa örökzöld, hogy a szellemi élet elpusztíthatatlanságára hívja fel a figyelmet. A földi fejlődés kezdetén két út állt az ember előtt, vagy marad az istenek ölén az örök élet mennyei boldogságában, de akkor nem válhat szabad lénnyé, nem juthat önálló gondolkodáshoz, tudáshoz és nem lesz önálló tudata sem; vagy önálló tudáshoz és tudathoz jut, de akkor el kell szakadnia az istenek harmonikus és boldog környezetétől. A bibliai teremtéstörténetben ez úgy van ábrázolva, hogy két fa állt a paradicsomban, az életé és a tudásé. Mivel az ember a tudás fájáról evett, ezért az élet fájából addig nem szabad ennie, amíg erre méltóvá nem válik. Az örök élet „kicsiny, de gyarapodó szeleteit” ugyan hordozzuk az ismételt megtestesüléseken áthaladó Énünkben, de az örök életben csak akkor lesz igazán részünk, ha a fejlődés útját végigjártuk a letaszítottságtól az újbóli felemelkedésig, vagyis ha ezt az örök életet a tudatunkban is mint tapasztalatot hordozzuk. A felemelkedés csakis tudatosan és egyre nagyobb szabadságban történhet. Másképpen nem, különben az nem felemelkedés, hanem visszaesés!

Ugyanígy van ez a műkarácsonyfával is. A télen-nyáron élő fenyőfa karácsonyfaként igazi jelképe lehet az örök életnek, de egy műanyag fenyő nem! Ahogyan képmutatás került az ajándékozásba, olyan hamis a műfa. Sokan érzik, hogy az ajándékozás szokásában valami nem stimmel, de talán kevesebben érzik, hogy a műanyag fával újabb oda nem való kerül az ünneplésbe. A műfa csupán zöld, mint az igazi, de semmi nyomát nem őrzi annak az életnek, aminek része minden földi ember, sőt maga Krisztus is, aki megváltó tette óta a Föld életerőivel is összekapcsolódott.

A Földön élőlények növekednek és halnak el. A sóska leveleit tépkedjük a sóska tövéről. A gyümölcsfákról leszakítjuk a termésüket. Mégsem gondoljuk, hogy ez helytelen volna. Virágok nőnek és leszakítjuk a virágokat, hogy például a szobánkat díszítsük vele. Az emlősállatok és az emberek saját tejükkel etetik utódaikat. Fákat ültetünk, hogy aztán kivágjuk, mert téli tüzelőre és fabútorokra is szükségünk van. A kivágott fákat eltüzeljük vagy bútorként használjuk őket. Vannak, akik szándékosan fenyőfákat ültetnek, hogy majd egyszer karácsonyfa legyen belőlük. Nem kell hamis természetvédőként a „szegény fenyőfák” kivágása miatt sopánkodni. Minden kivágott fenyő helyére újat ültetnek, ültethetnek. A fenyőfa termesztőknek ez elemi érdeke is. Az élet rendje, hogy használjuk a természet javait. Csupán arra kell ügyelni, hogy ezt mértékkel tegyük.

A műkarácsonyfa valójában csupán műfenyő. Miért kezd mostanság mégis divatba jönni. Ennek bizonyára több oka is van. Egyrészt az, hogy a karácsony igazi lényegét nem látjuk, nem érezzük vagy/és a szellemi hátterét nem ismerjük, másrészt ott vannak a természet védelméhez kapcsolódó téves gondolatok, harmadrészt a fogyasztó ember spórolása, ami persze visszavezethető az elszegényedésre is. Viszont még mindig jobb, igazibb, ha csak egy fenyőág helyettesíti a fenyőfát. A fenyőág lehet jelképe az életnek és a szellemi fény örök győzelmének a halál és sötétség felett, de a műanyag nem. A fenyőág emlékeztethet minket Jézus születésére és a világot fenntartó örök szeretet áradására, de a műfa nem…

Végül egy versemmel kívánok minden olvasómnak szeretetben gazdag és tartalmas karácsonyt!

Szent estért

 Tombol az Álnok az emberben,
hogy fogyjon a pénze, de észvesztve.
Nyugta karácsony előtt se legyen,
hogy lelki erőtlenül elvesszen?...

Úszik az angyal a szellemben,
glória égen a szent teste,
szívszeretetben e szent este
árad a menny le a lelkekbe.

Áldozol ember e mély estén,
kis csomagokkal leplezvén,
hogy léted örökzöld fejlődés,
mi szülhet akár egy szellemi ént… 

De éled-e benned e jézusi én?

Vissza az előző oldalra