Az iszlám jótékony hatásai és az arabizmussal való összefüggése

Az iszlám születése utáni évszázadokban a közel-keleti arab államok a kor állapotaihoz képest egyre fejlettebb tudománnyal és kultúrával rendelkeztek. Ehhez képest meglepő, hogy ebből alig prosperáltak. Az iszlám államok gazdasági ereje, kreativitása rendszerint elmarad attól, ahová eljuthattak volna. Miért nem muszlimoktól erednek a világ vezető tudományos és technikai vívmányai, ha egykor az arab tudósoktól tanultak az európaiak? Miért Európa lett a tudományos és ipari forradalom szülőhelye? Miért nem az arab világ?

Vannak olajban bővelkedő – iszlám vallásjog szerint működő – arab államok. Ők szerencsések. Azért gazdagok, mert az olajat jó áron el tudják adni. Fejlettségük nem a korábbi évszázadok tudományos lehetőségeinek kiaknázásában, hanem a nyersanyagok kibányászásában és kereskedelmében rejlik. Jólétükhöz nem az iszlám jóvoltából, hanem – mint látni fogjuk – annak ellenére jutottak. Azokban az iszlám alapokon álló államokban, ahol nincs sok olaj, nincs magas életszínvonal sem, pedig ugyanolyan képességű emberek élnek ott is, mint máshol. A középkori arab tudomány kiemelkedő fejlettségének fényében ez elsőre meglepő. Mi ennek a mélyebb oka? Tekintsük át ezt részletesebben! Az ok erősen összefügg az iszlámmal.

Mohammed fellépése előtti pár évszázadban fokozatosan egyre hatalmasabb tudás halmozódott fel az ősi Mezopotámia perzsa földjén, amely a következő pár évszázadban tovább duzzadt. Ez a tudáshalmaz különösen a Gondishapuri akadémián összpontosult. Az akadémián a 6. században már több ezren tanultak a világ minden tájáról egybegyűjtött ismeretek alapján. Kezdetben főleg Görögországból menekült ide sok tudós a római birodalomban való üldöztetésük elől. Később indiai és kínai tudósokat is idehívtak. Minden fellelhető ritka tudományos művet is lefordítottak. 641-ben aztán a muzulmán hódítók elfoglalták Gondishapurt, és felégették a hatalmas Alexandriai könyvtárat. Akkoriban Alexandriában volt a görög kultúra központja. Sok alexandriai tudós és művész is Gondishapurba ment, ahol a gnosztikus szemléletű bölcsesség mellett az ókori görög filozófusok, tudósok, különösen Arisztotelész tanait és gondolkodásmódját ápolták. A muszlim hódítás nyomán ez a tudás aztán arab kézbe került, akik a gnosztikus szemléletet és tanokat fokozatosan elvetették, és főleg az arisztotelészi tanokat ápolták és fejlesztették tovább a puszta fizikai érzékelésre és erős intellektuális gondolkodásra, absztrakciókra alapozva. Az arab kultúra, a tudomány és művészet Harun al Rashid uralkodása idején – a 800-as év körül – érte el virágzása csúcsát Gondishapurban.

A kulturális, tudományos és művészi tevékenységek szabadság és megfelelő szellemi légkör nélkül előbb-utóbb elhalnak. Ahol mindent az alávetettség, az Allahnak való engedelmesség atmoszférája sugároz be, ott minden egyéni leleményesség és gondolati szabadság akadályokba ütközik. Belsőleg még nem is annyira, mint külsőleg. Hiszen egy tudós vagy művész eltitkolhatja, hogy mit gondol és érez, de ha tevékenységét fizikai szinten érzékelhető eredményekben is meg akarja valósítani, akkor nem szeretne rejtegetni semmit. Az iszlám környezet és a sária azonban mindennek nem kedvez, hiszen a Korán vagy a Korán és a szunna mindent leszabályoz és korlátokat szab. Bizonyossággal kijelenthető, hogy az iszlám területen felhalmozódó tudás azért nem iszlám területeken ért el jelentős fizikai eredményeket, mert az iszlám szellemi visszahúzó hatásai nagyon intenzíven érvényesültek.

Rudolf Steiner elmondja, hogy a Gondishapuri központtal felhalmozott tudáskincs hatalmas tudományos, technikai fejlődés kiindulópontja lehetett volna már talán a 9-10. századtól kezdve, ha nem jön az iszlám, amely azonban ezt lefékezte és letompította. Különösen hatalmas fejlődésnek indult az orvostudomány, Harun al Rashid idején jött létre az első kórház és az első gyógyszertárak, de mivel az iszlám a boncolást is tiltja, ezért ez a materiális irányban fejlődő orvostudományt visszavetette. A matematika is igen fejlett volt a Gondhishapuri Akadémián, főként a görög örökség folytán. Az algebra sokáig egy arab tudós művei nyomán indult fejlődésnek Európában, de az iszlám világban megakadt. A Korán tanulmányozása mellett minden más tudomány eltörpült. Az iszlám néhány évszázad alatt a filozofálást, a szabad gondolkodást is visszavetette. Avicenna és Averroës után, a 12. századtól már igazán jelentős arab filozófus nem is tevékenykedett. Averroës-t száműzte is a cordobai kalifa, mivel az igaz hittel ellentétes tanokat terjesztett. A Korán olyannyira tökéletesnek számított és számít minden téren, hogy nagyon sok muszlim teológus és tudós is úgy gondolta, hogy talán tényleg nincs szükség más forrásból származó ismeretre, különösen olyanra, amely a hitetlenektől származik. Emiatt nincs az iszlám államokban már jó ideje jelentős tudományos felfedezés és érdemi kulturális előrehaladás, csak amit máshonnan átvesznek.

Az iszlám a művészetet is elnyomja. Mohammed a zeneszerszámok használatát is tiltotta, mivel szerinte a zene képmutatásra ösztönöz. Az emberi forma ábrázolása is tiltott. Mohammedről is főleg olyan festmények vannak, ahol az arc nincs kiképezve.

A külső fejlődés muszlim hátráltatása a 7.-17. században általában véve jótékony hatású volt, mert az emberiség éretlen lett volna sok olyan tudás megfelelő lelki befogadására, amely csak később vált és válik majd ezután időszerűvé. Ha valaki idő előtt jut bizonyos technikához, ismerethez, az visszavetheti fejlődését, mégpedig úgy, hogy züllésbe taszítja őt. Erre látható ma sok példa, amikor a fiatalok egy része nem képes a technikai eszközök használatát kordában tartani, illetve használatukkal különféle káros szenvedélyekbe esnek bele. Képes lezülleszteni mindennapjaikat, képes lelki világukat kiszárítani, akaratgyengévé és céltalanná tenni őket. A középkorban letompított hatás ezt tette volna az egész emberiség szintjén, ha nincs az iszlám befolyása.

Az iszlám jelenleg is gátolja az egyéni és öntudatos kibontakozást, a tudományos és művészi fejlődést. Így válik egy vallási impulzus jótékony hatása az idő múlásával hátrányossá. Valójában az iszlám csak azért jöhetett létre, hogy az ártalmasan gyors külső fejlődés bekövetkezését megelőzze, a tudományos haladást normális tempójúra lassítsa. Ezt a feladatát már be is töltötte. Jelenleg az iszlám vallásba beleszületett vagy erőszakosan áttérített lelkek küzdenek vallásukkal, amikor próbálják levetni az Allahnak való engedelmességből rájuk kényszerített láncaikat. A muszlimok túlnyomó többsége mindenestre nem mélyed bele túlságosan sem a számtalan ismétlést tartalmazó Koránba, sem a szunnába, így túlságosan korlátok közé zárt életüket szabadabbnak érezhetik.

A jelentős középkori tudás arab közvetítéssel Európába is eljutott, de már letompítva és nem egyszerre, hanem évszázadokra elosztva. Az arabok Észak-Afrikán át feljutottak az Ibériai félszigetre, sőt Franciaországba is, ahol azonban az európai seregek újra és újra visszaverték támadásaikat. A hódítással az arab tudás is beszivárgott Európába. Arisztotelész természettudományos fejlődést megalapozó tudása ismét elterjedt Európában, igaz, hogy arab köntösben, amely elsősorban a fizikai érzékelésen alapuló absztrakt gondolkodást jelenti. Arab tudósok hozták el nyugatra a mai orvostudomány és matematika alapjait. Ők hozták az asztrológiát és alkémiát is. Az intellektuális gondolkodásmód itt aztán idővel termékeny talajra hullott, és a 18. századtól az ipari, majd a 20. századi informatikai forradalomhoz vezetett. Mindez a szabadságot oly gyakran megfojtó iszlám környezetben nem tudott létrejönni.

Az iszlám jellegzetességei

Az iszlám az emberiségfejlődésben rá osztott misszióját teljesítette. Megakadályozta az emberiség egykori lelki életének megmérgezését a külső tudástól. Ma már nincs szükség a tudástól való védelemre, így az iszlámnak is hanyatlania kell. Ma a materiális és természettudományos fejlődésnek és az egyéni szabadság ébredésének az ideje van. Erre érett az emberiség. Ebben az értelemben az iszlám megszűnésével ma nem sokat veszítene az emberiség, sőt inkább nyerne. Ahol az iszlám a külső életben érvényesül, ott ártalmasan visszaveti az egyéni és társadalmi fejlődést.

Mohammed lelki világa és emberi érzülete inkább felelt meg a 2-3000 évvel korábbi állapotoknak, mint korának. Ennek megfelelően lényén keresztül nem lehetett időszerű kinyilatkoztatásokat adni. Ezért nem tudott kapcsolódni Jézus Krisztushoz. Életének utolsó 20 évében, amikor a kinyilatkoztatásokat kapta, két korszakot különböztethetünk meg, a mekkait és a medinait. Mekkában kizárólag belső életre vonatkozó tanításokat adott és a túlvilági élet körülményeit írta le, Medinában azonban politikai, hadi szerepet is vállalt, és tanait a külső életre is kiterjesztette. Ebben és ekkor mutatkozott meg Mohammed lényének az a volta, ami soha nem volt jellemző nagy emberiségvezetőkre és vallásalapítókra. Azok a nagy tanítók és vezetők, akik korábban kiemelkedtek az emberiségből, nem pusztán abban tűntek ki, hogy tanításokat, szellemi és isteni kinyilatkoztatásokat tudtak adni a többi embernek, hanem morálisan, jellemben is felülmúlták embertársaikat. Mohammedről ez semmiképpen sem állítható. Ő úgy alapított egy ma is igen jelentős vallást, hogy morálisan súlyosan elmarasztalható cselekedeteket is véghez vitt, sőt ezekre buzdított.

Az Ószövetség tízparancsolatában az áll, hogy „ne ölj!”. A zsidó vallás legfeljebb a népet érő támadás vagy a nép missziójának veszélybe kerülése esetén engedi a gyilkosságot az ellenséggel szemben, amely érthető. Krisztus nem azt tanította, hogy ne ölj, hanem azt, hogy „szeresd felebarátodat”. Nemcsak elvárta, hogy ne bántsd a másikat, de egyenesen azt tanította, hogy segítsd és szeresd. Mohammed Krisztust és ezzel a feltétlen szeretet elvét kiiktatta nézeteiből, és valójában a feltételhez kötött szeretetet hirdette. A hitetlenekkel másként kell bánni, mint az igaz hitűekkel. A nőket szeretni kell, gondoskodni kell a feleségekről, de ők az iszlám szerint mégis csak másodrangú állampolgárok, akiket a férfiak lényegében eszköznek kell hogy tekintsenek. A nőkkel való ilyen bánásmód elhallgatott oka a férfiak szexuális egoizmusának kiszolgálása. Mohammed Allah iránti fanatizmusa olyan méreteket öltött, hogy az józan emberi érzéseit felülírta, miáltal a hitetleneket nem tudta úgy szeretni, mint muszlim társait. Mohammed mekkai tartózkodása idején egyértelműen megtérésre, kegyes, együttérző és könyörületes viselkedésre és jócselekedetekre buzdított, valamint a túlvilági boldogságról beszélt. Medinában azonban vallási tevékenysége mellett már politikai és hatalmi babérokra is tört, és ez némileg tovább mérgezte a rajta keresztül érkező kinyilatkoztatásokat. Tanításai megváltoztak. Kompromisszumkészsége, elfogadó képessége csökkent. Mereven ragaszkodott az Allahnak való feltétlen engedelmességhez, ami a legfőbb vezérelve lett. Tanításainak gyűjteményében, a Koránban is ez jelenik meg. A feltétlen szeretet elve helyett a feltétlen engedelmesség dominálta nézeteit. Medinában a békés és humánus viselkedési szabályok mellett megjelentek a harcos, erőszakos cselekedetekre buzdító és azt jóváhagyó tanok is. Ez egyértelmű visszalépés volt a kereszténységhez, sőt a zsidó és buddhista valláshoz képest is.

Az iszlámban fontos, hogy az ember bensőleg egyre közelebb kerüljön Allahhoz. Emellett minden más fontossága, így a külső, materiális szintű fejlődés is eltörpül. Arra kell sok energiát fordítani, hogy Allahnak tetsző életet éljen az ember, a földi-érzéki életre pedig csak kisebb gondot kell fordítani. Az arab dzsihád szó erőfeszítést, igyekezetet jelent. A dzsihád: Allah útján való hadakozás. Első jelentéseiben az igaz hitű muszlim saját hibáival és tulajdonságaival szemben vívott küzdelméről szólt. Mohammed mekkai tevékenykedésekor még csak morális jelentést adott e szónak, később azonban magába foglalta a fegyveres harcot is a hitetlenekkel, azaz a nem muszlimokkal szemben. A Korán egyes helyeken (4:76, 4:89, 4:91, 9:5, 9:29, 9:73, 9:123,) nemcsak fegyveres harcra, hanem egyértelműen gyilkosságra buzdított a hitetlenekkel szemben. Sőt még a gyilkolás módjára is adott útmutatást a 47:4-es versben, miszerint a nyakat kell elvágni.

Mohammed nyilvánvalóan nem csak arra szólította fel híveit medinai éveiben, hogy önvédelemből harcoljanak, hiszen az a normális emberi érzés számára még elfogadható volna, hanem arra az elfogadhatatlanra, hogy az iszlámra való áttérítés sikertelensége esetén másokat akár meg is szabad ölni. A végső cél is meg van fogalmazva: egyetlen hitvallásnak kell maradnia, az Allah előtt meghajlónak (2:193). Ezek alapján egyértelműen megítélhető Mohammed tanítása, vallása, de főként Mohammed emberi lénye is. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy volt olyan alkalom, amikor ő kb. 600 zsidó férfit ölt meg politikával és hatalommal összeszövődő vallási céljainak megfelelően, akkor kijelenthető, hogy korunkban nagyon sok ember magasabb morális szinten áll, mint amilyen szinten Mohammed állt. Mohammed ezen tényekből kifolyólag egyáltalán nem mérhető a fentebb felsorolt vallásalapítókhoz és vezetőkhöz.

Mohammed erőszakos vonásai csak utolsó éveiben mutatkoztak meg tanításaiban és magatartásában, korábban legfeljebb egoista érzések töltötték be a lelkét. Az erőszakra ösztönző útmutatásaihoz például kecsegtető ideológiát is mellékelt, amellyel a többi ember egoizmusát igyekezett megszólítani. Eszerint azok, akik fegyverrel harcolnak a hitetlenekkel szemben, magasabb fokon állnak Allah előtt (Korán 9:20). Az igaz ügyért harcolók magasabb rendűek az otthonülőknél, mert kegyben részesülnek a végítélet napján (4:95). Haláluk után minden muszlim sok szépet kap Allahtól, de akik aktívak voltak az áttérítésben vagy a nem engedelmeskedő hitetlenek megölésében, biztosan a paradicsomba kerülnek (9:111), ahol mindenféle jutalomban részesülnek. Mohammed leírásai szerint a paradicsom olyan hely, mintha az az önző érzéki-fizikai, többek közt a szexuális vágyak és élvezetek kielégítésének tere volna. Így szövődik össze Mohammed tanításaiban a szubjektív egoizmus az erőszakkal.

A Korán versei nem időrend, hanem hosszúság szerint vannak szúrákba (fejezetekbe) rendezve, de a mekkai és medinai keletkezés minden szúránál fel van tüntetve. Így tudható, hogy azok a kinyilatkoztatások későbbi keletkezésűek, amelyek Medinában születtek. Sőt a 9. szúra, amelyben a híres „Kard verse” (9:5) is szerepel a viszonylag sok erőszakra buzdító vers mellett, a legkésőbb keletkezett, és ebben általában nincs is vita a Korán szakértői szerint. Ennek azért van nagy jelentősége, mert van egy vers a Koránban (2:106), amely szerint Allah mindent megtehet, így azt is, hogy eltöröl korábbi tanokat. Mivel Mohammed kezdetben csak békés, könyörületes, emberséges cselekedetekre szólított fel, később viszont erőszakos viselkedésre is, ennek nem kis jelentősége van. Mohammed kezdetben egyáltalán nem adott agresszív útmutatásokat, csak később, tehát ha ellentmondásokat találunk a Koránban, azaz ha ugyanarra az élethelyzetre legalább két különböző útmutatásunk van, akkor az nem fordul elő, hogy egy erőszakra buzdító verset felülírhat egy békességre szólító, viszont a fordítottja annál inkább lehetséges. Az iszlám kommentárok nagy része szerint a Kard verse valóban érvénytelenné is tette a békés versek egy részét.

Vannak persze az iszlámnak különféle felfogásai, és azok a haladóak, amelyek szerint azt is vizsgálni kell, hogy Mohammed tanításai milyen körülmények között születtek. Ebben az értelemben meg lehet különböztetni azokat, amelyeket akkor adott, amikor háborúskodott a más vallásúakkal, azoktól, amelyeket békés időkben tanított. Az iszlám haladóbb felfogása szerint tehát a harcos és erőszakra buzdító útmutatásokat békés időkben nem helyes alkalmazni. Az iszlám népies felfogásában, azaz a muszlimok többségének körében inkább ez is érvényesül, mivel az emberek általában békében és szeretetben szeretnek élni, nem folytonos ellentétekben.

Egy emberen keresztül olyan tisztasággal lehetséges isteni, szellemi kinyilatkoztatásokat közvetíteni, amilyen tiszta az ő lelki lénye. Mivel Mohammedben az egoizmus és későbbiekben a vallási fanatizmusból fakadó gyűlölet is jelen volt, amelyet a Korán verseinek sokasága, valamint a szunna sok helye is igazol, ezért lelkén keresztül csak az ennek megfelelő moralitást szorgalmazó szellemi lények tudtak kinyilatkoztatásokat tenni. E tények alapján erősen kétséges, hogy az a Gábriel arkangyal közvetítette volna Mohammed felé a legmagasabbról érkező üzenetek nagy részét, akit a Bibliából is ismerünk.

Az iszlám szellemi alapjai – ezoterikus szempontból

Ha antropozófiai szempontból, mélyebben meg akarjuk érteni az iszlámot, akkor jobban mélyére kell ásnunk. Minden emberben háromféle erő működik, két szélsőség és egy szellemileg középen álló, egyensúlyozó. Utóbbi a jó, a másik kettő a rossz, gonosz. Mohammedben sem volt ez másként. Mohammed lénye két oldalról volt megfertőzve, egoizmus és erőszakra való hajlam is munkálkodott lelkében, nem is kevés. A hétköznapi embereknek, akikben valamennyi egoizmus és erőszakra való hajlam is munkálkodik gondolataiban, érzéseiben és tetteiben, rendszerint nincs lehetőségük kinyilatkoztatásokat tenni és túlvilági üzeneteket átadni a többieknek. Mohammednek megadatott ez a lehetőség, ám ahhoz nem volt elég érett, hogy hasonlóan előrevivő tanokat adjon, amilyeneket vallásalapító elődei adtak. Talán nem véletlen, hogy kinyilatkoztatásait először felesége és közvetlen környezete tartotta csak isteni eredetűnek.

A lelki és szellemi léttel való többé-kevésbé tudatos kapcsolat veszélyeket is rejt magában. Könnyen félrevezető ismeretekhez, féligazságokhoz juthatunk ilyen úton, de akár a legmagasabbakhoz is. Ez lelkünk morális állapotának függvénye. Az egyes tanításokon a tanító erkölcsi szintje tükröződik. A moralitás alacsonyabb szintje korlátozó tényező. Alacsonyabb morállal csak alacsonyabb morállal rendelkező szellemi és lelki lények üzeneteit lehetséges kinyilatkoztatni, az Istenét semmiképp sem. Gonosz lélekkel például nem lehet hozzáférni a jó istenek üzeneteihez. Túl nagy egoizmussal és erőszakra való hajlammal a látomások is egoista vagy erőszakos színezetet kapnak, mivel az illető tisztátalan lelki lénye észrevétlenül befolyásolja élményeit. Ez így van a mindennapi élmények során is, de ott sokkal egyszerűbb felismerni az önző tévedéseket és az igazságtalan, erőszakos megnyilvánulásokat, mint a szellemi és lelki tapasztalás szintjén.

A Biblia beszél a csábító kígyóról (ördög) és a sátánról. Egyik az egoizmust, az önmagunkra vonatkozó csalást, a másik a külső életre vonatkozó hazugságokat kívánja létrehozni. Ezek valóságos szellemi lények, akiknek Isten teret adott a földi és emberi világban, hogy az ember szabaddá válhasson. Ha minden csak jó volna, soha nem válhatnánk szabaddá, mindig Isten vagy Isten szellemeinek bábui volnánk csak. Ha a rossz éppúgy elérhető számunkra, mint a jó, akkor kibontakoztathatjuk a szabadságot. A rossz hiányában ez lehetetlen volna. Mivel Isten az embert szabadnak szeretné látni, de a szabadságot nem adhatja az embernek, különben az nem szabadság volna, hanem kényszer, ezért a rossz, a gonosz segítségét kellett igénybe vennie. A szabadság természetében rejlik, hogy azt a szabadságra törekvő lénynek kell kiküzdenie. Rudolf Steiner, az antropozófia atyja is beszél a gonosz két oldaláról, a kígyóról és a sátánról, a két irányt vezetőjükről, legfőbb képviselőjükről Lucifernek és Ahrimánnak nevezve. Lelkileg az egyik önzővé tesz, a másik hazuggá. Mindegyik működik minden emberben, de minél magasabb erkölcsi szinten él valaki, annál kevésbé tudnak gondolkodásában, érzéseiben és tetteiben megnyilvánulni.

Mivel Mohammed lelki lényében nem csekély mértékű önzés fészkelt, tanításai, de főként az iszlám hitűek belső életére vonatkozó előírásai is erős luciferi színezetet kaptak. Már eleve az, hogy egy olyan vallást vett alapul az iszlám számára, amelynek Krisztus golgotai tette után nem volt további jelentősebb előrevivő szerepe az emberiség tudati életében, luciferi befolyásra történt. Lucifer ugyanis az a lény, aki az embert a múlt állapotaiba kívánja visszahúzni, illetve a múltban még időszerű állapotokat és folyamatokat akarja hosszú ideig fenntartani. Teljesen érthető, hogy Lucifer nem fogja elismerni a Krisztus áldozati tettére épülő vallást, a kereszténységet, ezért Mohammedben – mintegy átugorva Krisztust – a zsidók nézeteihez nyúl vissza, hogy annak alapján alkossa meg az új vallást, az iszlámot.

Amikor Krisztus elkezdte földi ténykedését Jézus emberi testében, luciferi (önfényező) és ahrimáni (ármányos) kísértések érték, de ezeknek ő az isteni moralitásával könnyedén ellenállt. Amikor Mohammednek érzékfeletti élményei támadtak, őt is erős támadások érték, és Lucifer befolyása azonnal bele is szövődött tanításaiba anélkül, hogy ezt észre vette volna. A mekkai kinyilatkoztatásokban különösen sok luciferi vonást fedezhetünk fel Mohammed tanaiban, de a medinaiakban is előfordulnak ilyenek. Lucifert nem véletlenül nevezik fényhozónak. Mohammed úgy állította be tanait, mintha az volna az egyetlen igaz vallás, amely képes megvilágítani az igaz utat Istenhez. Lucifer tehát képes volt egy új vallást alapítani. Ilyet ő előtte még soha nem alapított, de az iszlám megalkotásában oroszlánrészt vállalt.

Mivel Lucifer a belső élet kísértője, az ember Istenhez fűződő viszonyát is meghamisítja. Ha érdekei úgy kívánják, akkor az ember szellemi felemelkedését is szorgalmazza, de anélkül, hogy ehhez a morális fejlődést szükségesnek tartaná. Úgy akarja átemelni az embert a „túlvilágra”, illetve olyan üzeneteket, látomásokat kíván lelkében létrehozni, amelyeknél nincs tekintettel arra, hogy arra mennyire érett az ember. Lucifer bevett módszerei között gyakori, hogy az ember becsapása érdekében szebb fényben tünteti fel azt, aki az ő félrevezető szándékainak megfelelően képzeli el az érzékfeletti világot. Az is az ő működésére utal, hogy bizonyos neki tetsző nézetek híveinek túlvilági jutalmakat ígér vagy, hogy őt majd megmenti valamiképpen a pusztulástól.

Lucifer egyik gyakran alkalmazott módszere, hogy a fizikai-földi életet alacsonyabb rendűnek állítja be, mint a túlvilágit. Az iszlám vallás ennek mintapéldája. A Korán 29:64-ben Mohammed ezért azt kell mondja, hogy „Az evilági élet csak mulatozás és játék. A túlvilági lakhely az igazi élet! …” Lucifer a vágy fejedelme. A vágyak a bensőből fakadnak. A vágyak egoista érzésekkel való megfertőzésével ő idézte elő a Bibliában is említett bűnbeesést. Azóta minden emberben önzés munkálkodik. Az önzésnek sokféle megnyilvánulása lehetséges. Egyik legkifinomultabb formája a túlvilági jutalmazás ígéretében érhető tetten. Ez az iszlámban úgy működik, hogy amennyiben Allahnak tetsző életet él valaki, akkor a paradicsomba kerül, de ha nem ül otthon nyugodtan, hanem aktívan kiveszi részét a hitetlenek igaz hitre térítésében, sőt, akár a hitetlenek megölésében is, akkor egészen biztos, hogy a paradicsomba kerül. A Mohammed lelkén átjött tanok a Lucifer által belénk ültetett egoizmust kívánják megszólítani. Harcolj a hitetlenek ellen, és a földi zsákmány egy része a tied lehet, egoista módon birtokolhatod. De ha netán eközben meghalsz, ne félj, a túlvilági gyönyörökben akkor is részesülni fogsz, és főleg te, aki harcoltál az igaz ügy érdekében.

Mohammeden keresztül egy luciferi önző világ jelenik meg mennybéli paradicsomnak beállítva. Eszerint a paradicsomban (dzsanna) a földi, érzéki világban is jól ismert szép nemesfémből készült tárgyak vannak (Korán 22:23). Van itt minden, ami az emberi önzésnek csábító lehet: bor, nők és fiúk, akik minden vágyunkat kielégíthetik, de csak akkor, ha igaz hívők voltunk. Lucifer más ígéretekkel is előrukkol. A szépséggel (22:23, 44:53, 56:15) és a kényelemmel (55:76) éppúgy igyekszik elnyerni az emberek lelkét, mint a csodás ízek élvezetével (43:71,73, 55:68, 56:21). Lucifer paradicsomában patakokban víz (55:66), tej, bor és méz folyik(47:15).

Lucifer az iszlámban cselhez folyamodott. A muszlimoknak tiltott a bor ivása a földi élet során, de ha igaz hitűek voltak, akkor haláluk után a lerészegedés veszélye nélkül élvezhetik a bor ízét és hatásait. De ez még semmi, mert ott az igaz hívők a szexuális élvezeteknek is korlátlanul hódolhatnak. A túlvilágon még a homoszexualitás is megengedett (52:54, 56:17, 76.19), miközben a Földön az is tiltva van. Az igaz hitű férfiakat hurik, szüzek (37:48, 44:54, 55:56, 56:36) várják a paradicsomban, akiket ott akár feleségül is vehetnek (52:20). "...Az óvakodókat pedig győzelmük helye várja, kertek és szőlők, és duzzadó keblű, egykorú nők, és csordultig telt boros poharak. Nem hallanak ott sem üres fecsegést, sem meghazudtolást – mindezt fizetségképpen a te Uradtól: ajándék és elszámolás gyanánt..." (78:32-37) Lucifer tehát tilt dolgokat a halál előtti életre, hogy a tiltott dolgok halál utáni ígéretével minél több hívet toborozzon nézetei számára.

Ha valaki azért hisz Istenben, meg azért visz végbe jócselekedeteket itt a földi életben, hogy majd a túlvilágon ne kerüljön a pokolba (az iszlámban: tűz, (nár)), vagy jó sora legyen, vagy jutalomban részesüljön, az vallási hovatartozásától függetlenül vallási egoizmusnak hódol. Lucifer voltaképpen teljesen az egoizmusra igyekszik alapozni az iszlámot, a hitetlenek elleni harcot (2,154), és általában véve a dzsihádot, illetve az Allahnak engedelmes életet, de ez nem teljesen sikerül neki. Az iszlám öt pillére közül például az adakozás egészen biztosan nem az egoizmusból fakad, és nem szolgálja Lucifer érdekeit. Az iszlám persze ettől még jelentős részben luciferi jellegű, de van benne sok olyan elem, amiben nem az.

Az iszlám azonban nem csak azt szabályozza szigorúan és mereven, amit általában tartunk a vallásos élethez tartozónak, hanem a társadalmi, szociális és jogi viszonyokat, viselkedési formákat is. A túlszabályozottság önmagában elegendő lehetne ahhoz, hogy a külső fejlődés gátja legyen. Az iszlámban ezt tetézi az, hogy minden szabályozás az Allahnak való engedelmesség szerint van megalkotva, tehát ne ma földi viszonyokhoz van illesztve. Ez azért egy további nehezítő körülmény, mert a földi-érzéki élet természetének nem felel meg. Lehet a legmagasabb Isten felé fordulni, sőt szükséges is, de ha minden az Istenhez fordulás szerint van keretek közé szorítva, akkor megköti a külső cselekvés lehetőségeit. Lucifer az iszlám túlszabályozottságában, világszemléleti merevségében sikeresen elérte, hogy gúzsba kösse a hívek lehetőségeit. Az iszlám luciferi jellege tompította le annyira a Gondishapuri ahrimanikus impulzust is, hogy ami maradt belőle, az aztán idővel fokozatosan az emberiség hasznára válhatott.

Ahrimán a halál és külső megtévesztés fejedelme. Ahogy Lucifer, úgy Ahrimán sem akarja, hogy az ember rendesen fejlődjön tovább. Ahrimán céljai nem egyeznek Luciferével. Ő nem akarja az embert a vallásos élet felé fordítani, inkább ateistává tenné. Azt igyekszik elérni, hogy az isteni életet teljesen felejtse el, az istenhitet tartsa nevetségesnek, gúnyolódjon a hívőkön, és csak a külső, materiális élet felé forduljon. Mohammed nem sokban különbözött a többi embertől. Erkölcsileg nem volt kiemelkedő személyiség. Morálisan sérülékeny lelki világa ezért Ahrimán aktív közbelépésére is alkalmat adott. A medinai tartózkodás idején, amikor Mohammed a vallási tanokat összevegyítette a politikával és a külső életre vonatkozó jogi előírásokkal, akkor Ahrimán is részt vett a kinyilatkoztatások megfogalmazásában. Ennek tulajdonítható, hogy Mohammed lelki rugalmassága, megértő készsége ekkortájt csökkent. A zsidókkal és keresztényekkel szembeni egyezségre törekvő viselkedése megváltozott, és egyértelműen erőszakos vonásokat vett fel. Az erőszakra buzdító medinai versekben Ahrimán agresszív, pusztító, halálosztó szándékai tükröződnek.

Mohammed persze nem vette észre, hogy kísértő erők befolyása alatt születtek a Korán versei. Azt hitte, hogy valóban a legmagasabb Istentől erednek az üzenetek, de valójában nagymértékben a szellemi-isteni világ luciferi árnyékvilágából eredtek, amelyekbe aztán Ahrimán erőszakra buzdító világa is belopózott. Ahrimán befolyása persze a tisztán lelki életben kevésbé tudott hatni, a társadalmi és jogi életben viszont annál inkább.

Ha teheti, Lucifer általában absztrakt egységet, egyetértést próbál elérni. Az iszlám végső célját is ő határozta meg: az egész világ egységesen Allah imádata mögött sorakozzon fel (2:193, 9:33). Ezzel a muszlim ember személyes fejlődését egészen hatékonyan sikerült is elidegenítenie a külső földi élettől. Ahrimán egy hideg, a személytelenséget előnyben részesítő nagyhatalmú szellem. Lucifer egységesítő munkájához most szervesen tudott csatlakozni. Lucifer ugyan a külső, materiális élettől, tehát pont Ahrimán terepétől idegenítette el az embert, Ahrimán mégis profitálni tudott a helyzetből, mivel a Lucifer által ég felé fordított személyes érzéseket megragadva a személytelenséget tudta tovább erősíteni, amennyiben a külső élet szabályozását rendkívül merevvé tette és a személyes szabadság elvét nem engedte érvényre jutni a sáriában. A nőket például Ahrimán inspirációi tették az iszlámban másodrendű állampolgárrá. A nők személyes fejlődése, egyéni törekvése és érvényesülése ezáltal rendkívül ártalmas módon gúzsba lett kötve.

Az ószövetség szerint Isten megteremtette Ádámot (az embert), majd Ádám oldalbordájából Évát, a nőt is. Ennek félreértése volt az első indíték Mohammednek ahhoz, hogy a női létet alacsonyabb szintűnek tartsa a férfi létnél (Korán 4:34). Ebből fakad, hogy a férfi bizonyos fokig használhatja a nőt, mint a szántóföldet (2:223), amely luciferi és ahrimáni befolyást egyaránt jelez. Az iszlám szerint a női mivolt csak szerep, mintha csak azért volna, hogy a szaporodás fennmaradjon és a férfi számára a szépség és gyönyör iránti vágyait kielégítse. Ezért engedélyezett a muszlim férfiaknak a poligámia. Négy feleség is megengedett, de Mohammednek természetesen bármennyi meg volt engedve (33:50). A nők az iszlám társadalomban bizonyos fokig a férfiaknak alávetett tárgyak, amolyan félemberek csupán. Egy nő tanúvallomása csak a felét éri a férfiénak (2:282). Örökségből is csak a fele illeti meg a nőt, mint a férfit (4:11). A férfi számára megengedett, hogy akár rabszolganőket is használjon szexuális célból (4:3). Ezt gyakran szebb fénybe állítva úgy szokták mondani, hogy feleségül veszi a nőt, persze a nő akarata ellenére. Ha a feleség(ek) nem engedelmeskednek, meg lehet őket verni, (4:34). A Korán szerint a gyermekházasságok is engedélyezettek. Akkoriban ez arrafelé szokásos is volt. Mohammed ezt emelte az isteni kinyilatkozatás szintjére.

Mohammed legkedvesebb feleségét egyszer házasságtörés vádja érte. Mi lett a következmény? Lucifer Allahként azt üzente, hogy négy tanú kell a házasságtörés bizonyításához (24,13). Miért négy? Azért, hogy ne lehessen rábizonyítani Mohammed kedvenc feleségére a vádat. E vers nagyon súlyos következménye lett az, hogy ha egy nőt a nemi erőszak ér, vagy négy férfi, vagy például nyolc nő szemtanúval tudná csak ezt bebizonyítani, ami nagyon ritkán lehetséges. Ráadásul a bizonyítatlan nemi erőszakot nagyon gyakran a nő házasságtörésének, paráználkodásának vehetik, ami miatt a nők kétszer is meggondolják, hogy fellépjenek maradék jogaikért, mert börtön vagy más súlyos büntetés várhat rájuk, akár manapság is.

Luciferi befolyásra hamis álszemérem is működött Mohammedben, amikor a nők elfátyolozását rendelte el (24.31), és emellett 10 felesége volt, valamint a földi érzéki élvezeteket olyan sokra tartotta, hogy a paradicsomi állapotot is eszerint képzelte el Lucifer befolyására. De a borivás és homoszexualitás evilági tiltása, és túlvilági lehetősége is ezt igazolja.

Az iszlám jogrend szerint működő államokban valójában nem csak a szabadság karikatúrája létezik nagyon fontos területeken, hanem az egyenlőség karikatúrája is. Nemcsak a nők nem egyenlők a férfiakkal, de a nem muszlimok (hitetlenek) is a muszlimokkal szemben. A szunna szerint külön adót (gizja) lehet kivetni a nem muszlimokra. Ahol a sária van érvényben, az ugyan elképzelhető, hogy például zsidók, keresztények és zoroasztriánusok is békében éljenek muszlimokkal, de az nem, hogy ugyanazok a jogok őket is megillessék, amelyek a muszlimokat. Nem érezhetik olyan biztonságban életüket és jogaikat, mint a muszlimok. A Korán több verse (pl. 9:29) is hátrányos megkülönböztetést ír elő. Ezeket a verseket ma ugyan már többnyire figyelmen kívül hagyják, de amíg a Korán ezt tartalmazza, addig mindig elő lehet húzni, és bizonyos történelmi helyzetekben érvényesíteni is lehet.

A 20. századig olyan sok gazdasági sanyargatásban, megaláztatásban, erőszakban volt részük például az észak-afrikai és közel-keleti keresztényeknek, hogy mára teljesen megváltozott az ottani lakosság vallási összetétele. Ezeken a területeken korábban a keresztények voltak nagy többségben. Ma viszont a keresztény lakosok száma csak a töredékét teszi ki a lakosságnak. Mindezt egyértelműen a muzulmán tanok, illetve a belőlük következő megkülönböztető, megalázó, megfélemlítő és a gazdaságilag ellehetetlenítő eljárások okozták. Meg lehet mindezt javítani? Nem hiszem. Nem lehet elvárni, hogy bizonyos verseket eltöröljenek. Nem lehet számítani a Korán és a szunna humánus elvek szerinti kigyomlálására sem. Ha volna is olyan muszlim csoport vagy vezető, aki megtenné, hogy az iszlámban az emberség, egyenlőség és szabadság jogai ne csak hangzatos szólamok legyenek, akkor érthető módon a Korán meghamisításáról beszélnének.

A fentiek fényében az iszlám nem tekinthető a fentebb vázolt vallási fejlődés egyenes vonalú folytatásának. Az iszlám a vallásos fejlődés mellékvágánya, amely időleges szerepet kapott az emberi történelemben. A szerepét betöltötte. A szabadsághoz és a feltétlen szeretethez nem lehetséges eljutni a támogatásával. Olyannyira meg kellene újulnia, hogy azt már nem is nevezhetnénk iszlámnak.

Mivel az iszlám kinyilatkoztatása nem kellően magasról ered, vagy ha onnan ered, akkor Mohammed lénye, illetve azt Lucifer és Ahrimán nagyon tisztátalanná tette, ezért a szeretet és szabadság irányába tartó emberi fejlődést sem képes jelentősen támogatni. A szabadság csak vegetál, a szeretet és tolerancia pedig könnyen átcsap intoleranciába, sőt akár gyűlöletbe is az iszlám hatására. Emiatt messze nem olyan előrevivő vallás, mint amilyenek a különféle népi jellegű sokistenhitek, később pedig a zsidó, buddhista és keresztény vallások lettek. A kereszténység (és buddhizmus) ma is jótékonyan hat, még a társadalmi életre is, amelybe az általuk folyamatosan nevelt emberi érzület együttérző, toleráns és szeretetteljes hullámai lassan beáradnak. A jóléti társadalmak szociális vívmányaiban valamelyest már a buddhista és keresztény inkarnációk következményei is benne élnek.

Hiheti valaki, hogy az iszlámról itt vázolt kép túlságosan sötét és torz, hiszen minden vallást el lehet ferdíteni, nem csak az iszlámot. Mindent meg lehet hamisítani, de a valóság az, hogy az iszlámot és a Koránt meg sem kell hamisítani ahhoz, hogy bizonyos versekre hivatkozva szent háborút hirdessenek a hitetlenekkel szemben, vagy a nők jogait sárba tiporják. Csak a muszlim hívők emberi jóérzésében bízhatunk, hogy gyakran inkább lelkiismeretük szerint gondolkodnak és cselekednek, nem pedig az iszlámban lefektetett fejlődést akadályozó elvek szerint.

1. rész: A vallásos fejlődés és az iszlám I. - Vallások az emberi fejlődés szolgálatában