Reinkarnáció II. Miért nem emlékezünk előző életeinkre
– Mi alkotja földi létben megjelenő személyünk lényegét?
– Lényegében az, amire emlékezni tudunk. Az emlékezés egy a tudatban lejátszódó történés.
– Mire tudunk emlékezni?
– Csak arra, amit tudatosan éltünk át. A nem tudatosan ért benyomások soha nem merülnek fel emlékeinkben. Az előfordulhat, hogy egy tudatosan átélt benyomást elfelejtünk, de akkor még van rá esélyünk, hogy valaha emlékezhessünk rá, ha a megfelelő körülmények létrejönnek.
– Hogyan alakul ki legkönnyebben valaminek a felejtése?
– Az alacsony szintű figyelem, tudatosság következtében. Amikor éppen hogy jelen vagyunk, személyiségünk tudata az érintett dologra vonatkozóan eltompul. Vagy amikor több mindenre terjeszti ki a figyelmét, de csak gyengén, felszínesen.
– Például hogyan jön létre az a kínos szituáció, hogy nem tudjuk, hova tettünk valamit? Miért nem tudjuk, hogy hová tettük, például a kocsikulcsot?
– Mert nem figyeltünk oda. Tudatosságunk a kulcs lehelyezésekor mással volt elfoglalva. A kulcsra már nem figyeltünk. Nem is emlékezhetünk rá, mert nem volt tudatos a letétele. S ez alkalmas az előző életekre való emlékezésünk hiányának megvilágítására is. Mindig csak arra emlékezhetünk, amit tudatosan éltünk át. Ha a kulcs lehelyezésére figyelmet fordítottunk volna, akkor most biztosan emlékeznénk is rá. Így van ez az előző életekre való emlékezéssel is. Ha az ember az előző inkarnációjában nem számolt a reinkarnáció létezésével, akkor ez olyan tudati attitűddel is járt, hogy mostani inkarnációjában éppen úgy nem képes emlékezni rá, mint példánkban a figyelmetlenül lerakott kulcsra. Ha viszont jelenlegi inkarnációnkban tudatunkban él az újratestesülés és az emberi individuum szellemi voltának gondolata, ha legalább hisszük, hogy jelenlegi megtestesülésünk egyike a többinek, akkor a következő inkarnációnkban a mostani megtestesülésünkre bizonyos mértékig már emlékezni is tudunk. Legalábbis, ha ez a tudati állapot elég erős volt ehhez. Van azonban ennek még egy másik aspektusa is.
– Mi lenne az?
– Ki reinkarnálódik? Az ember énje. Nem a lelke.
– Ki vagy mi az ember énje?
– Egy szellemi lény: individualitás. De ez az individualitás úgy testesül meg, hogy földi tudatunkban csak mása jelenik meg: a személyiség. Az én a testben és lélekben tükröződik, ez a személyiség. Ezzel azonosítjuk magunkat, amikor énnek nevezzük magunkat. Holott ez olyan, mintha igazi énünknek csupán lenyúló földi karja lenne a személyiség. Valójában nem az előző élet személyisége testesül meg, hanem az individuum. Az előző élet személyiségét kitevő emlékhalmaz ezért nem kerülhet át minden további nélkül az individualitás következő inkarnációjának személyiségébe.
– Miért, hiszen a személyiség emlékei beépülnek az individuumba, nem?
– Nem kifejezetten az emlékei, hanem az, amit hasznosítani tud további fejlődése számára, ezek emlékek is. De az is, ami azokból kialakul: a képességek. De gondoljunk csak bele, micsoda áttekinthetetlen kavalkád, kaotikus zűrzavar lenne a tudatunkban, ha az előző életünk személyiségének emlékei is ott kavaroghatnának a jelenlegi emlékeink között. Vagy mi történne, ha egy előző megtestesülésben elkövetett gyilkosság emléke kísérné végig jelenlegi életünket, folytonos lelkiismeret furdalást okozva. Igenis lehet jótétemény az előző életekre szóló emlékezés elvesztése. Elveszítenénk a tudatunk feletti uralmat, ha individualitásunk összes eddigi személyiségének átélt emléke a tudatban nyüzsögne. Talán meg is őrülnénk, ha most minden előző életünk emlékének terhével kellene élni. Lehet, hogy néhány őrült fejében ezek tényleg megjelennek, és szétzilálják a tudatát. Most csak jelenlegi életünk emlékeinek hordozására vagyunk érettek, a felejtés az újratestesüléseket szabályozó szellemi hierarchia jótéteménye is. De éretté válhatunk több személyiség emlékeinek hordozására is, ha megfelelő tudati fejlődésen megyünk át a megtestesüléseink során. Ennek része a reinkarnációnkra való gondolás is. Ez irányú fejlődésünket egyébként testi oldalról segíteni fogja, hogy már jelenlegi inkarnációnkban az előagyban egy olyan finom szerv készül elő, amely már a következő megtestesüléseink során arra teszi képessé az embert, hogy emlékezzen előző életére. A közeljövőben ez a szerv mindenkiben jelen lesz, de csak az tudja használni emlékezésre, aki tudatával már most figyelemmel fordul saját reinkarnálódásának gondolata felé.
– De ha a jelenlegi személyiségünk nem származik az előző megtestesülés személyéből, akkor mégis hogyan lehetséges egy teljesen másik személy élményeire az emlékezés?
– Csakis úgy, hogy a jelenlegi élet személyiségének vannak olyan maradandó gondolatai, amilyet az imént említettem, és amit majd a halál és újabb születés közötti időben az individualitás a leélt földi élet szellemi gyümölcseként be tud építeni saját szellemi lényébe, és onnan bele tudja vinni a majdani megtestesülésének személyes tudatába is. A csak anyagi létezésre vonatkozó értelmi ismeretek ebben mit sem segítenek. A közeli jövőben tehát egészen elterjedt lesz az emlékezés az eggyel korábbi földi életre. Az összes inkarnációnkra pedig akkor tudunk majd emlékezni, ha képesek leszünk nem személyünkkel, hanem az ismétlődően reinkarnálódó individualitásunkkal azonosnak tudni és érezni magunkat. Ez hosszabb fejlődés eredménye lesz egy távoli jövőben.
(Lásd még a Reinkarnáció I. és Az emlékezés lényege c. írást.)