Skip to main content
  • Gellért Ferenc

Az emlékezés lényege

A halál utáni élmények mint az emlékezés megértésének eszközei

A jelenlegi természettudomány álláspontja szerint az agy az emlékezés szerve. Igazolásul fizikai, kémiai és biológiai tényeket sorakoztatnak fel, amelyeket hiábavaló is lenne tagadnunk. A tények: tények. Megjegyzéskor és emlék felidézésekor bizonyos agyterületek, neuron kapcsolatok nagyon bonyolult módon aktiválódnak. Ha szigorúan a tényeknél maradunk, akkor egyelőre csak azt mondhatjuk, hogy van emlékezés, és van agyi aktiválódás. A jelenlegi tudomány ebből a két tényből többnyire azt a következtetést vonja le, hogy az agy az emlékezés szerve és az agyban kell lenniük az emlékeknek, legalábbis kódoltan, különben nem tudna emlékekre találni az ember. Eszerint az agyi aktiválódás annak jele, hogy az emlékek az agyban vannak, és az emlékezés agyi folyamat. Ez ugyan nem tény, de egy jogosult nézet a tények magyarázatára. Azonban ugyanilyen jogosult és logikus a fenti tényekből az a következtetés is, hogy az emlékezés hatására az agyban mérhető változások történnek. Vagyis az agy nem az emlékezés szerve, legfeljebb az emlékezéshez szükséges eszköz.

Lényegében a két nézet az emlékezésben szereplő tények viszonyát, az ok-okozati kérdést szögesen ellentétesen látja.

Közismert tény, hogy amikor az ember halálos veszedelembe vagy klinikai halál állapotába kerül, akkor rendszerint különleges élményei támadnak. Különösen a klinikai halál néhány másodpercét vagy percét átélt emberek beszámolói érdekesek a számunkra. Ezekből ma már több ezret gyűjtöttek össze a kutatók (pl. Elisabeth Kübler-Ross, Kenneth Ring, Raymond Moody). Az élmények egyik legfőbb sajátossága talán az, hiszen erről a legtöbben beszámoltak, hogy a klinikai halál állapota alatt lepergett előttük egész földi életük. Mindenre emlékezni tudtak e rövid idő alatt, ami velük az életükben tudatos jelenlétükben történt. Mi ennek a magyarázata?

A jelenleg leginkább hangoztatott tudományos álláspont szerint a klinikai halálban átélt élmények az agy „játékai” csupán. Mivel ekkor csak a szív áll le, de az agy még valamelyest működőképes, ezért azt gondolják – egyébként logikus következtetéssel –, hogy az agy nem kontrollált folyamatai idézhetik elő az egymáshoz kísértetiesen hasonlító élményeket, mintegy „tréfát” űzve az emberrel.

Nem kevésbé logikus azonban az a magyarázat, ami Rudolf Steiner szellemi megfigyelésein alapul. Az ő szellemi kutatásai nyomán az emlékek és az emlékezés hátterére is új fény derült. Számos alkalommal írt és beszélt az ember felépítéséről. Látta, hogy az ember nem csupán fizikai testből áll, hanem érzékfeletti szervekkel észlelhető testei is vannak. A fizikai világhoz legközelebbi testet élettestnek vagy étertestnek nevezte. Az élettest az élet hordozója. Az élet nem fizikai jelenség, bár a fizikai testben életjelenségek figyelhetők meg. A fizikai test növekedésre képes, anyagok keringenek benne, választódnak ki, egyszóval a legkülönfélébb életfolyamatok zajlanak benne. Az élettest az élet fizikai testben való fennmaradását biztosítja. Ha az embernek nem volna életteste, akkor olyanok volnánk, mint a kő vagy a kenyér. Nem élnénk, nem lélegeznénk, nem volna anyagcserénk, nem szaporodnánk stb. A halál pillanatában az élettest eltávozik a fizikai testből. Az élettest fizikai testből való eltávozása miatt szűnik meg az emberi élet a fizikai testben. Mi köze ennek az emlékezéshez?

Rudolf Steiner megfigyelései alapján az emlékek hordozója sem az agy, hanem az élettest. Az agynak az emlékezésben az a szerepe, hogy emlékként a fizikai tudatunkba, személyiségünk tudatába emelhessük az élettestbe vésett emlék-jeleket. Akinek nincsenek kifejlődve érzékfeletti világokat észlelő lelki szervei, az ezt közvetlenül nem észlelheti, de közvetetten, logikus megfontolással lehetséges voltát mégis beláthatja. Miből? A fizikai tényekből. Például a halál kezdeti állapotán átment, de onnan visszatért emberek észleléseinek leírásai is segítségünkre lehetnek ebben. A halál pillanatában a fizikai testből kilépő élettest egyúttal a tudatosan átélt élmények révén belevitt emlékeket is magával viszi. A holtan fekvő fizikai test ezért nem is emlékszik, de a fölötte lebegő lélek, aki a fizikai testből való kiemelkedés után továbbra is az élettestben él, igen.

Mi az emlékezés? 

„Akinek gyakorlata van a lélek megfigyelésében, rájöhet, hogy mennyire helytelen az a nézet, amely szerint az emlékezés holnap a mai képzetet hozza újra felszínre, és közben ez a képzet valahol bennünk van. Nem, mostani képzetem a jelennel együtt elmúlik. Az emlékezéskor bennem lejátszódó folyamat olyasvalaminek az eredménye, ami a jelenlegi képzet előhívásán kívül a külvilághoz való kapcsolatomban lejátszódott. Az emlékezéssel felidézett képzet új képzet, nem a megőrzött régi. Az emlékezés abból áll, hogy ismét képzetet tudunk alkotni valamiről, és nem abból, hogy valamely régi képzet újra feléledhet bennünk. Nem a képzet maga ismétlődik meg bennünk. Ami ismét megjelenik, az valami más, nem a képzet. (Erre a megjegyzésre azért volt szükség; mert a szellemtudomány területén pontosabb fogalmakat kell alkotnunk, mint a hétköznapi életben, vagy a külső tudományokban.)

„Emlékezem”, vagyis átélek valamit, ami maga már nincs jelen. Elmúlt élményt kötök össze jelenlegi életemmel. Ez történik minden emlékezésnél. Tegyük fel, hogy találkozom valakivel és megismerem, mert tegnap is találkoztam vele. Teljesen ismeretlen volna számomra, ha a róla tegnap, érzékeléssel, vagyis érzékszervi úton nyert képet nem tudnám összekötni mai benyomásommal. A mai képet érzékeléssel, vagyis érzékszerveim útján kapom. De ki varázsolja lelkembe a tegnapit? Az a bennem élő lény, aki jelen volt tegnapi élményemnél is és a mainál is jelen van. Előbbi fejtegetéseinkben léleknek neveztük. A múlt hűséges megőrzője nélkül mindig új volna számunkra minden külső benyomás. Nem vitás, hogy a lélek azt a folyamatot, amely által valami emlékké válik, bizonyos jellel belevési a testbe, de ezt a léleknek kell megtennie, és neki kell később saját jelét észlelnie, mint valami külső dolgot. Így válik az emlékek megőrzőjévé. A lélek mint a múlt őrzője állandóan kincseket gyűjt a szellem számára.”

A lélek ezt a jelet a fizikai testbe nem tudja belevésni, csak az élettestbe. A megjegyzés, felidézés, és egyáltalán az emlékezés folyamata tehát – mondjuk 99 %-ban – nem fizikai agyi folyamat, hanem élettesti. Az agy csak közvetíti a felmerült, felidézett emléket, képzetet a fizikai agyhoz és fizikai érzékeléshez kötött tudatba. A felidézés agy nélkül történik. Viszont az agy segítségével válik tudatossá, amíg meg nem halunk. A lélek tehát az érzékelés nyomán kialakított képzetet az élettestben folytonosan áramló életbe vési, de nem mint emléket, hanem annak élet-jelét. Tehát az elevenségbe belekerül egy jel, amit a lélek helyez el. Ez az emléktárolás. Később, ha az élményre, a képzetre emlékezni kíván, ezt a jelet képes megkeresni, felismerni, abból ismét felépíteni az élményt vagy az élmény képzetét.

Bármilyen hihetetlennek tűnik, a korlátlan emlékezésben éppen az agy jelenléte akadályoz bennünket. Amikor a klinikai halál állapotában az élettest átmenetileg kiszakad a fizikai testből, a korlátlan emlékfelidézés akadálya, az anyagi agy életáramlást gátló hatása megszűnik. Ha az agyba vésné a lélek a jeleit, akkor a halál után semmire sem emlékezhetnénk. Emberek ezrei mégis a korábbi emlékezőképességük hatalmas átalakulásáról, kitágult emlékezőképességről számolnak be a klinikai halál állapotából visszatérve. Ennek okát egyértelműen abban láthatjuk, hogy nem az agyban, hanem az élettestben vannak az emlékek, és a felidézés képessége sem az agyhoz kötött. Csak a tudatossá tételben van szerepe az agynak, az anyagnak is. (Viszont előfordul, hogy ezt az élményt egyes halálból visszatérő emberek mégsem tudják a fizikai testben újra tudatukba emelni. Ennek legfőbb oka, mint minden más hétköznapi élményünknek, amelyeket elfelejtünk: a figyelemhiány.)

A halál pillanatában az élettel maga a lélek és a szellem is kiemelkedik a fizikai testből. Ezért nincs sem élet, sem lelki és szellemi tevékenység a halott tetemben. A klinikai halált átélt embereknél a halál ugyan csak átmeneti és nem is teljesen megvalósult állapot, de azért tudnak beszámolni oly gyakran egyfajta felszabadultság érzésről, a fizikai test „rabságából” való kiszabadulásról, mert valóban ez történik velük. Fizikai testen kívül átélik lelkükkel az élettestüket. Eddig csak a fizikai testtel együtt élhették át. Amikor az élettest kiszabadul a fizikai testből, azonnal az élettesttel kiszabadult emberi lélek elé tárulnak összes földi emlékei. Már nem akadályozza egy kicsit sem az emlékezést a fizikai test.

A fizikai testben tehát nehezebb emlékezni, mint fizikai testen kívül. Miért? Amíg a fizikai testben bontakoztatjuk ki az emlékek felidézésének képességét, addig egyrészt a fizikai testhez kell alkalmazkodnunk, idomulnunk. Az élet eleven, mozgékony, folytonos áramlásban van az élettestben. A fizikai test viszont merev alakulat. Ha nem volna benne az elevenítő élet, akkor olyan volna, mint a kő, vagy mint amilyen a holt tetem. A lélek az elevenségbe elhelyezett jelét egy merev formához (fizikai testhez) kötve nehezebben képes felidézni, mint e merev és élettelen formából kilépve. Másrészt az élettestnek nemcsak az emlékezésről a képzetek életben tartásáról kell gondoskodnia, hanem az ember fizikai világbeli életben tartását sem szabad elhanyagolnia. Amíg az élettest a fizikai testben lévő nedvek és életfolyamatok megőrzésével van elfoglalva, addig nem tud annyi erőt fordítani a lelki, szellemi oldalra, például az emlékezésre, mint amikor már kiszakadt belőle, a halál után. Fizikai testén kívül ezért szinte egyszerre emlékezik az ember minden élményére. Sőt, Rudolf Steiner azt állítja, hogy egyszerre, mintegy panorámaszerűen látja az összes tudatosan átélt emlékét. Az élettest ugyanis időtest is. Az élettestet, az időt csak a fizikai testben élve éljük át egymás utáni jellegűnek. Ezért éljük át az idő múlását. Fizikai testen kívül először egyidejűségnek érezzük az időt.

A tényleges halál beállta után is hasonló történik velünk. Mindenkivel. Legalábbis az első pár napon… Ha a klinikai halál állapota három napig is elhúzódhatna, vagy a halál beállta után három nappal is visszatérhetne a fizikai testbe az ember, akkor pontosan erről számolna be.

Ezen kívül érdemes még megemlíteni, hogy néhány klinikai halálélményben előző életek emlékei is felbukkannak. Ennek az a magyarázata, hogy egyrészt valóban vannak előző életeink (Lásd: Reinkarnáció I.) Másrészt a klinikai halálélményben a fizikai test felett lebegő élettest átmenetileg sokkal hozzáférhetőbb az emberi énnek, aki a fizikai testben személyes lelki életet bontakoztat ki. Ő az, aki tudatában van minden előző földi életének is. Neki vannak előző életei, nem a személyiségnek. Az egyes személyiségek az ő előző megtestesülései, inkarnációi. Így aztán az énből beszivároghatnak a jelenlegi földi élethez tartozó élettestbe a klinikai halál ideje alatt előző inkarnációk emlékei is. Ezért számolhatott be sok szemtanú, például Müller Péter vagy Jankovich István is a könyveikben előző földi megtestesülések emlékeiről. (Reinkarnáció II. Miért nem emlékezünk előző életeinkre?)

Így egészen világossá válhat, hogy mi az emlékezés, és miként működik. Igen sok kérdésre választ kaphatunk, ha belátjuk, hogy az emlékező az én, aki a fizikai és élettestben lelki és szellemi életet él, az élettest felel az emlékezésért, a fizikai test pedig a tudatossá tételben játszik fontos szerepet.

Az emlékek egy része a földi élet alatt nem idézhető fel. Ennek az alábbi oka van. „Szellemünk e kincseket (értsd: benyomásokat, emlékeket) egyáltalán nem változatlan formában őrzi meg. Az élményekkel járó benyomások lassanként eltűnnek emlékezetünkből, de nem tűnnek el gyümölcseik. Nem emlékezünk már összes gyermekkori élményünkre, amikor írni és olvasni tanultunk. Nem tudnánk azonban írni és olvasni, ha ezeket az élményeket nem éltük volna át, és ha eredményük képességek formájában nem maradt volna meg.

Így alakítja át az ember szelleme az emlékezés kincseit. Sorsának engedi át azt, ami az egyes élmények képeivel kapcsolatos, és csak a képességei fokozásához szükséges erőt vonja ki belőle. Bizonyos, hogy így egyetlen élményünk sem múlik el kihasználatlanul; a lélek emlékként megőrzi azokat, a szellem pedig kiszívja belőlük mindazt, ami képességeit, élete tartalmát gazdagíthatja. Az emberi szellemet (értsd: ént, és mindazt, amit ő szellemileg gyűjt magának) gyarapítja az élmények feldolgozása. Ha elmúlt élményeinket nem is találhatjuk meg szellemünkben mint valami raktárban, de megtaláljuk hatásukat megszerzett képességeinkben.”

Mindez érvényes egy adott életen belül személyiségünkre (alacsonyabb énünkre) és az egymást követő megtestesüléseken átívelően magasabb énünkre is.

 

(Az idézetek forrása: Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei c. műve.)

 

Vissza az előző oldalra